A Bhagavad-gītā hetedik fejezete teljes leírást ad a Kṛṣṇa-tudat természetéről. Kṛṣṇa minden fenséges jellemvonással a legteljesebb mértékben rendelkezik, s hogy ezeket hogyan nyilvánítja ki, arról ebben a fejezetben olvashatunk. Ezenkívül leírást találhatunk a négyféle szerencsés emberről, akik kapcsolatba kerülnek Kṛṣṇával, illetve a négyféle szerencsétlen emberről, akik sohasem fordulnak Hozzá.

A Bhagavad-gītā első hat fejezete nem anyagi természetű lelki lényként írta le az élőlényt, aki a különféle yoga-folyamatok révén az önmegvalósítás síkjára emelkedhet. A hatodik fejezet vége egyértelműen kijelenti, hogy az elme Kṛṣṇára való rendíthetetlen összpontosítása – vagyis a Kṛṣṇa-tudat – a yoga valamennyi formája közül a legmagasabb rendű. Az ember csakis akkor ismerheti meg az Abszolút Igazságot teljesen, ha elméjét Kṛṣṇára függeszti. Tudatára ébredni a személytelen brahmajyotinak vagy a helyhez kötött Paramātmānak részlegessége miatt nem nevezhető az Abszolút Igazság tökéletes ismeretének. Kṛṣṇa ismerete jelenti a teljes és megvalósított tudást, s a Kṛṣṇa-tudatú ember előtt minden feltárul. Aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, az belátja, hogy minden kétséget kizáróan Kṛṣṇa a végső tudás. A különféle yoga-folyamatok csupán lépcsőfokok a Kṛṣṇa-tudat útján. Aki közvetlenül a Kṛṣṇa-tudathoz fordul, az minden külön erőfeszítés nélkül teljes ismeretet szerez a brahmajyotiról és a Paramātmāról is. A Kṛṣṇa-tudat yogájának gyakorlásával az ember mindent a maga teljességében ismerhet meg: az Abszolút Igazságot, az élőlényeket, az anyagi természetet és mindezek megnyilvánulásait, minden hozzájuk tartozó dologgal együtt.

Ezért az embernek a hatodik fejezet utolsó versének utasítása értelmében el kell kezdenie a yoga gyakorlását. Az elme összpontosítása Kṛṣṇára, a Legfelsőbbre az odaadó szolgálat kilenc formájának előírásos végzése által válik lehetségessé. Ezek közül a śravaṇam az első és legfontosabb. Ezért mondja az Úr Arjunának: tac chṛṇu, azaz „Halld Tőlem!”. Senki sem lehet hitelesebb szaktekintély, mint Kṛṣṇa, ezért Őt hallgatva kapja meg az ember a legjobb lehetőséget arra, hogy tökéletesen Kṛṣṇa-tudatossá váljon. Vagy közvetlenül Kṛṣṇától, vagy Kṛṣṇa tiszta bhaktájától kell tanulnunk tehát, nem pedig holmi csaló abhaktától, aki fölöttébb büszke tudományos műveltségére.

A Śrīmad-Bhāgavatam első énekének második fejezete leírja Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Abszolút Igazság megismerésének módját (1.2.17–21):

„Ha valaki a védikus irodalomból hall Kṛṣṇáról, vagy ha közvetlenül a Bhagavad-gītāból hallja az Ő szavait, az már magában is jámbor tettnek számít. Az Úr Kṛṣṇa mindenki szívében ott lakozik, s jóakaró barátként segíti, valamint megtisztítja azt a bhaktát, aki állandóan Róla hall. A bhakta szunnyadó transzcendentális tudása így természetes módon felébred. Ahogy egyre többet hall Kṛṣṇáról a Bhāgavatamból és a bhaktáktól, egyre szilárdabb lesz az Úr odaadó szolgálatában. Az odaadó szolgálat kifejlesztésével megszabadul a szenvedély és a tudatlanság kötőerőitől, s így megtisztul az anyagi vágyaktól és a mohóságtól. E tisztátalanságok lemosása után szilárdan megállapodik a tiszta jóságban, majd az odaadó szolgálatot végezve újjáéled, és tökéletesen megérti az Istenről szóló tudományt. A bhakti-yoga tehát kettévágja az anyagi ragaszkodás erős csomóját, és egyszerre az asaṁśayam samagram, vagyis a Legfelsőbb Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége megismerésének síkjára emeli az embert.”

A Kṛṣṇáról szóló tudományt tehát csakis akkor értheti meg az ember, ha Kṛṣṇától vagy Kṛṣṇa-tudatos bhaktájától hallja.

A teljes tudás a látható világnak, a mögötte álló léleknek, valamint mindkettő forrásának az ismeretét jelenti. Ez a transzcendentális tudás. Az Úr azért akarja elmagyarázni az említett tudásrendszert Arjunának, mert az bizalmas bhaktája és barátja. Ezt az Úr elmondta már a negyedik fejezet elején is, és most újra megerősíti: teljes tudáshoz csakis az Ő bhaktája, a közvetlenül Tőle eredő tanítványi lánc tagja juthat. Az embernek éppen ezért kellőképpen okosnak kell lennie ahhoz, hogy felismerje minden tudás eredetét, aki minden ok oka és valamennyi yoga-rendszer meditációjának egyetlen középpontja. Ha valaki megismeri minden ok okát, azzal mindent megtud, és semmi nem marad előtte ismeretlen. A Védák (Muṇḍaka-upaniṣad 1.1.3) kijelentik: kasminn u bhagavo vijñātesarvam idaṁ vijñātaṁ bhavatīti.

Az embereknek számos típusa létezik, és sok ezer ember közül talán egy akad, akit érdekel annyira a transzcendentális önmegvalósítás, hogy megpróbálja megérteni, mi az én, mi a test, és mi az Abszolút Igazság. Az emberek általában csak állatias hajlamaik kielégítésével foglalkoznak – az evéssel, az alvással, a védekezéssel és a nemi élettel –, s nagyon ritka az, akit a transzcendentális tudás érdekel. A Gītā első hat fejezete azoknak szól, akiket érdekel a transzcendentális tudás, az önvaló és a Felsőlélek megismerése, az önmegvalósítás folyamata a jñāna-yogán, a dhyāna-yogán, valamint az önvaló és az anyag különbözőségének megállapításán keresztül. Kṛṣṇát azonban csak azok ismerhetik meg, akik Kṛṣṇa-tudatúak. A többi transzcendentalista csak a személytelen Brahmant illető tudatosságra tehet szert, mert ez könnyebb, mint Kṛṣṇa megismerése. Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személy, de ugyanakkor túl van a Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudáson. A yogīk és a jñānīk zavarban vannak, amikor megpróbálják megérteni Kṛṣṇát. Noha Śrīpāda Śaṅkarācārya, a legkiválóbb imperszonalista a Gītāhoz fűzött magyarázatában elfogadta, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, követői nem ismerik el ugyanezt Kṛṣṇáról, hiszen Őt még annak is nagyon nehéz megértenie, aki már eljutott a személytelen Brahmant illető transzcendentális tudatosságig.

Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden ok oka, az eredeti Úr, Govinda. Īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ / anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam. Az abhakták számára nagyon nehéz feladat megismerni Őt. Az ilyen emberek kijelentik, hogy a bhakti, vagyis az odaadó szolgálat útja nagyon könnyű, mégsem képesek követni. Ha a bhakti útja olyan könnyű, mint ahogyan azt az abhakták állítják, akkor ők miért választják a nehezebb utat? Valójában a bhakti útja nem könnyű. Lehet, hogy az az út, melyet az igazi bhaktiról mit sem tudó, semmilyen hiteles felhatalmazással nem rendelkező emberek járnak és bhaktinak neveznek, könnyű, ám az ilyen spekuláló tudósok és filozófusok kudarcot vallanak, ha a szabályok és előírások szerint kell haladniuk az igazi bhakti ösvényén. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhu című művében (1.2.101) így ír:

„Ha valaki úgy szolgálja odaadóan az Urat, hogy közben nem veszi figyelembe a védikus írásokat, például az upaniṣadokat, a purāṇákat és a Nārada-pañcarātrát, csupán fölösleges zavart okoz a társadalomban.”

A Brahman-tudatosságra szert tett imperszonalista vagy a Paramātmā-tudatosságot elért yogī képtelen megérteni Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Yaśodā anya gyermekeként vagy Arjuna kocsihajtójaként. Néha még a nagy félistenek is zavarban vannak Kṛṣṇát illetően (muhyanti yatsūrayaḥ). Māṁ tu veda na kaścana: „Senki sem ismer Engem igazán” – mondja az Úr. S ha valaki ismeri Őt: sa mahātmā su-durlabhaḥ – „Az ilyen nagy lélek nagyon ritka.” Mindaddig, amíg az ember nem végez odaadó szolgálatot az Úrnak, legyen akármilyen nagy tudós vagy filozófus, nem ismerheti meg Őt úgy, ahogy van, a maga valójában (tattvataḥ). Egyedül a tiszta bhakták tudhatnak valamennyit Kṛṣṇa felfoghatatlan, transzcendentális természetéről – arról, hogy Ő minden ok oka, mindenható, fenséges, gazdag, híres, erős, bölcs és semmihez nem ragaszkodó –, mert Kṛṣṇa nagy jóakarattal fordul feléjük. Ő a Brahman-tudatosság utolsó lépcsőfoka, akit csakis bhaktái érthetnek meg teljes valójában. A Bhakti-rasāmṛta-sindhuban (1.2.234) éppen ezért ez áll:

„Tompa anyagi érzékeivel senki sem értheti meg Kṛṣṇát, Ő azonban felfedi magát bhaktái előtt, mert nagyon elégedett transzcendentális szerető szolgálatukkal.”

Az Istenről szóló tudomány Isten örök természetét és különféle energiáit tanulmányozza. Az anyagi természetet prakṛtinek hívják, ami nem más, mint az Úr különféle puruṣa-inkarnációinak (kiterjedéseinek) energiája, ahogy azt a Sātvata-tantra leírja:

„Az anyagi teremtés érdekében az Úr Kṛṣṇa teljes értékű kiterjedése három Viṣṇu-formában nyilvánul meg. Az első Mahā-viṣṇu, aki a mahat-tattvának nevezett totális anyagi energiát teremti meg. A második Garbhodakaśāyī Viṣṇu, aki behatol minden kozmoszba, hogy sokféleséget teremtsen valamennyiben, a harmadik pedig Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu, aki mindent átható Felsőlélekként szétterjed a világmindenségben. Őt Paramātmānak nevezik, s még az atomokban is jelen van. Aki ismeri e három Viṣṇut, az megszabadulhat az anyagi kötelékektől.”

Az anyagi világ a Legfelsőbb Személy egyik energiájának ideiglenes megnyilvánulása, s teljes működését az Úr Kṛṣṇa e három Viṣṇu-kiterjedése irányítja. Ezeket a puruṣákat inkarnációknak hívják. Akik nem ismerik az Istenről (Kṛṣṇáról) szóló tudományt, azok általában úgy vélik, hogy ez az anyagi világ az élőlények élvezetét szolgálja, s hogy maguk az élőlények a puruṣák, az anyagi energia okai, irányítói és élvezői. A Bhagavad-gītā véleménye szerint ez az ateista következtetés hamis. Ez a vers rámutat: Kṛṣṇa az anyagi megnyilvánulás eredeti oka. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén megerősíti ezt. Az anyagi megnyilvánulás alkotóelemei az Úr különálló energiái. Még az imperszonalisták végső célja, a brahmajyoti is egy lelki energia, amely a lelki világban nyilvánul meg. A brahmajyotiban a Vaikuṇṭhalokákkal ellentétben nincsen lelki változatosság, s az imperszonalisták ezt a brahmajyotit tekintik a végső, örök célnak. A Paramātmā-megnyilvánulás szintén Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu ideiglenes, mindent átható aspektusa, melynek a lelki világban nincsen örök léte. A valódi Abszolút Igazság ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Ő a teljes energiát szolgáltató személy, aki számtalanféle különálló és belső energiával rendelkezik.

Ahogyan a vers említette, az anyagi energia nyolc fő megnyilvánulásból áll. Ezek közül az első ötöt, azaz a földet, a vizet, a tüzet, a levegőt és az étert az öt durvafizikai elemnek nevezik. Hozzájuk tartozik az öt érzéktárgy is. Ezek a fizikai hang, a tapintás, a forma, az íz és az illat megnyilvánulásai. Az anyagi tudomány csupán ezzel a tíz dologgal foglalkozik, semmi mással. A másik hármat, az elmét, az értelmet és a hamis egót a materialisták figyelmen kívül hagyják. Az elme működésével foglalkozó filozófusok ismerete sem teljes, mert nem ismerik a végső forrást, Kṛṣṇát. Az anyagi lét alapelvét képező hamis ego – az „én vagyok” és „az enyém” tudata – magában foglalja az anyagi tettekhez szükséges tíz érzékszervet. Az intelligencia a totális anyagi teremtésnek, a mahat-tattvának felel meg. Az Úr nyolc különálló energiájából nyilvánul meg tehát az anyagi világ huszonnégy eleme, amelyekkel az ateista sāṅkhya filozófia foglalkozik. Ezek eredetileg Kṛṣṇa energiáinak termékei, melyek Tőle különállóak, ám az ateista sāṅkhya filozófusok csekély tudásuk következtében nem tudják, hogy Kṛṣṇa minden ok oka. A sāṅkhya filozófia csupán Kṛṣṇa külső energiájának megnyilvánulásait tárgyalja, ahogyan azt a Bhagavad-gītā leírja.

Ebből a versből egyértelműen kiderül, hogy az élőlény a Legfelsőbb Úr felsőbb természetéhez (energiájához) tartozik. Az alsóbbrendű energia az anyag, ami a különféle elemekben, név szerint a földben, a vízben, a tűzben, a levegőben, az éterben, az elmében, az értelemben és a hamis egóban nyilvánul meg. Az anyagi természet mindkét formája – a durvafizikai, amihez többek között a föld tartozik, valamint a finomfizikai, amihez például az elme tartozik – az alsóbbrendű energia terméke. Az élőlények, akik különféle célokból ezeket az alacsonyabb rendű energiákat használják, a Legfelsőbb Úr felsőbbrendű energiáját képezik. Az egész anyagi világ működése ennek az energiának köszönhető. A kozmikus megnyilvánulás mindaddig nem képes működni, amíg a felsőbbrendű energia, vagyis az élőlény erre nem készteti. Az energiákat mindig az energiaforrás tartja a kezében. Az élőlényeket is az Úr irányítja, s így nincs független létük. Hatalmuk sohasem lehet egyenlő az Ő hatalmával – ezt csak az ostobák gondolják. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.87.30) a következőképpen ír az Úr és az élőlények közötti különbségről:

„Ó, Legfelsőbb Örökkévaló! Ha a testet öltött élőlények Hozzád hasonlóan örökkévalóak és mindent áthatóak lennének, akkor nem állnának a Te irányításod alatt. De ha elfogadjuk, hogy az élőlények a Te parányi energiáid, azt is azonnal el kell fogadnunk, hogy legfelsőbb irányításodnak kényszerülnek engedelmeskedni. Az igazi felszabadulás ezért azt jelenti, hogy az élőlények meghódolnak irányításod előtt, s ez boldoggá teszi őket. Csak ebben az örök helyzetükben lehetnek irányítók. Akik tehát korlátolt tudásuk következtében a monizmus eszméjét hirdetik, miszerint Isten és az élőlények minden tekintetben egyek, azok valójában egy hibás és szennyezett nézetet követnek.”

A Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa az egyedüli irányító, és minden élőlény az Ő irányítása alatt áll. Ezek az élőlények alkotják az Ő felsőbbrendű energiáját, mert létük minősége megegyezik a Legfelsőbbével. A hatalom mértékében azonban sohasem egyenlőek Vele. A durva- és a finomfizikai alsóbbrendű energia (az anyag) kihasználása közben a felsőbbrendű energia (az élőlény) megfeledkezik valódi lelki elméjéről és értelméről. Ez a feledékenység annak az eredménye, hogy az anyag hatással van az élőlényekre. Amikor az élőlény megszabadul az illuzórikus anyagi energia befolyásától, akkor eléri a mukti, vagyis a felszabadulás síkját. Az anyagi illúzió hatása alatt az élőlény hamis egója ekképpen gondolkodik: „Anyag vagyok, az anyagi javak pedig az én tulajdonomban állnak.” Valódi helyzetét akkor ismerheti föl, ha megszabadul minden materialista gondolattól, beleértve azt a felfogást is, hogy Istennel minden tekintetben eggyé válhat. Levonhatjuk tehát azt a végkövetkeztetést, hogy a Gītā megerősíti: az élőlény csupán Kṛṣṇa számtalan energiáinak egyike, s amikor ez az energia megtisztul az anyagi szennyeződéstől, teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, azaz felszabadul.

Minden, ami létezik, az anyag és a lélek terméke. A lélek a teremtés alapja és az anyag teremtője, tehát nem az anyag fejlődésének egy bizonyos szintjén keletkezett. Ellenkezőleg, ez az anyagi világ egyedül a lelki energia révén nyilvánult meg. Az anyagi test fejlődése a benne lévő léleknek tudható be, s a gyermek fokozatosan serdülővé, majd felnőtt emberré válik, mert a felsőbbrendű energia, a szellemi lélek jelen van benne. Éppen így a gigantikus univerzum teljes kozmikus megnyilvánulása is a Felsőlélek, Viṣṇu jelenlétének köszönhetően alakult ki. A lélek és az anyag, melynek kombinációja révén a hatalmas univerzális forma megnyilvánul, eredetileg az Úr két energiája, s ebből következően Ő az eredeti oka mindennek. Az Úr parányi szerves része, az élőlény oka lehet egy hatalmas felhőkarcolónak, egy nagy gyárnak vagy egy nagyvárosnak, ám egy univerzumnak nem. A hatalmas univerzum oka a hatalmas lélek, a Felsőlélek, és Kṛṣṇa, a Legfelsőbb az oka a nagy és a kis léleknek egyaránt. Ő tehát minden ok eredeti oka. Ezt a Kaṭha-upaniṣad (2.2.13) is megerősíti: nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām.

Azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság személy-e vagy személytelen létező, ellentmondó vélemények vannak. A Bhagavad-gītā álláspontja az, hogy az Abszolút Igazság az Istenség Személyisége, Śrī Kṛṣṇa, s ezt erősíti meg minden lépésnél. Ez a vers különösen hangsúlyozza, hogy az Abszolút Igazság egy személy. A Brahma-saṁhitā szintén alátámasztja, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége: īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ – a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Személyisége, az Úr Kṛṣṇa, aki az eredeti Úr, minden gyönyör forrása, Govinda, a teljes boldogság és tudás örökkévaló formája. Ezek a hiteles források minden kétséget kizáróan állítják, hogy az Abszolút Igazság a Legfelsőbb Személy, minden ok oka. Az imperszonalisták azonban a Védákra hivatkozva a Śvetāśvatara-upaniṣad (3.10) versével érvelnek: tato yad uttarataraṁ tad arūpam anāmayam / ya etad vidur amṛtās te bhavanti athetare duḥkham evāpiyanti. „Az anyagi világban Brahmā, az univerzum első élőlénye a leghatalmasabb valamennyi félisten, emberi lény és alacsonyabb rendű állat közül. De Brahmān túl ott van a Transzcendens, akinek nincsen anyagi formája, s aki minden anyagi szennyeződéstől mentes. Akik képesek megismerni Őt, azok szintén transzcendentálissá válnak, míg akik nem ismerik, szenvednek az anyagi világ gyötrelmeitől.”

Az imperszonalisták nagyobb hangsúlyt fektetnek az arūpam szóra. Az arūpam azonban nem személytelenséget jelent. Csupán arra az örökkévaló, gyönyörrel és tudással teli transzcendentális formára utal, melyet a fentiekben idézett Brahma-saṁhitā ír le. A Śvetāśvatara-upaniṣad más versei (3.8–9) szintén alátámasztják ezt:

„Ismerem az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, aki transzcendentálisan fölötte áll a sötétség minden anyagi felfogásának. Egyedül az szabadulhat ki a születés és halál kötelékeiből, aki ismeri Őt. E Legfelsőbb Személyről szóló tudáson kívül nem vezet más út a felszabaduláshoz.

Nincsen magasabb rendű igazság, mint Ő, mert Ő a legfelsőbb. Kisebb Ő a legkisebbnél és nagyobb a legnagyobbnál. Olyan, mint egy csendes fa, s beragyogja a transzcendentális világot, s miként a fa terjeszti szét gyökereit, úgy árasztja szét Ő is energiáit mindenhová.”

Ezekből a versekből az ember levonhatja azt a következtetést, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki számtalan anyagi és lelki energiája révén mindent áthat.

Ez a vers megmagyarázza, hogyan hat át mindent az Úr különféle anyagi és lelki energiái révén. A Legfelsőbb Urat kezdetben különféle energiáin keresztül lehet érzékelni – ez személytelen megtapasztalásának módja. Ahogyan a Napon élő félisten egy személy, és mindent átható energiája, a napfény által lehet felfogni őt, az Urat is hasonlóképpen lehet érzékelni mindent átható, mindent átfogó energiái révén, noha Ő maga örökké saját hajlékán tartózkodik. A víz megkülönböztető sajátsága az íze. Senki sem szereti a tengervizet, mert a víz tiszta íze sóval keveredik. Minél tisztább ízű a víz, annál jobban szeretjük, s ez a tiszta íz az Úr energiáinak egyike. Az imperszonalisták az ízéről ismerik fel az Úr jelenlétét a vízben, s a perszonalista filozófia hívei szintén dicsőítik az Urat, amiért a szomjas embert kedvesen finom vízzel látja el. Így ismerhetjük fel a Legfelsőbbet. Valójában a személyes és személytelen felfogás között nincs ellentét. Aki ismeri Istent, az tudja, hogy a személytelen és a személyes aspektus egyidejűleg mindenben jelen van, s ebben nincsen ellentmondás. Az Úr Caitanya ezért alapozta meg nagyszerű tanítását, az acintya bhedābheda-tattva (egyidejű azonosság és különbözőség) elméletét.

Eredetileg a Nap és a Hold fénye is a brahmajyotiból, az Úr személytelen ragyogásából árad. A praṇava, vagyis a transzcendentális oṁkāra hang, amellyel minden védikus himnusz kezdődik, a Legfelsőbb Úr megszólítására szolgál. Az imperszonalisták nagyon félnek attól, hogy a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát számtalan nevének valamelyikén szólítsák meg, ezért inkább a transzcendentális hang, az oṁkāra ismétlését választják. Azt azonban nem ismerik fel, hogy az oṁkāra Isten hangképviselője. A Kṛṣṇa-tudat hatása mindenhová eljut. Aki ismeri a Kṛṣṇa-tudatot, az áldott, míg a Kṛṣṇát nem ismerők illúzióban vannak. A Kṛṣṇáról szóló tudás tehát felszabadulást, a tudatlanság pedig rabságot jelent.

A puṇya szó arra utal, ami nem oszlik fel, ami eredeti. Az anyagi világban mindennek van valamilyen íze és illata: a virágnak, a földnek, a víznek, a tűznek, a levegőnek stb. A szennyezetlen, eredeti, mindent átható illat Kṛṣṇa. Mindennek van egy sajátságos, eredeti íze is, amely kémiai anyagok hozzáadásával megváltoztatható. Eredetileg tehát mindennek van illata, szaga és íze. A vibhāvasu szó tüzet jelent. Tűz nélkül nem működnek a gyárak, nem tudunk főzni, stb., és ez a tűz Kṛṣṇa. A tűz heve szintén Kṛṣṇa. A védikus orvostudomány szerint az emésztési zavarokat a gyomor túl alacsony hőmérséklete okozza. Tűzre tehát még az emésztéshez is szükség van. Kṛṣṇa-tudatban az ember rádöbben arra, hogy Kṛṣṇa az eredete a földnek, a víznek, a tűznek, a levegőnek, minden hatóanyagnak, kémiai molekulának és anyagi elemnek. Az emberi élet hossza is Kṛṣṇa kegyétől függ, így aztán Kṛṣṇa kegyéből az ember meghosszabbíthatja vagy lerövidítheti az életét. A Kṛṣṇa-tudat az élet minden területén érvényes.

A bīja magot jelent – Kṛṣṇa a magja mindennek. Sokféle élőlény van, mozgó és mozdulatlan egyaránt. Az állatok és az ember sok más teremtménnyel együtt mozgó élőlények, míg a fák és a többi növény mozdulatlanok; egy helyben állnak, nem tudnak helyet változtatni. Minden élőlény a nyolcmillió-négyszázezer faj egyikébe tartozik. Némelyik tud mozogni, a másik nem, ám mindnyájuk életének Kṛṣṇa a magja. A védikus irodalom szerint a Brahman, a Legfelsőbb Abszolút Igazság az, amiből minden kiárad. Kṛṣṇa a Parabrahman, a Legfelsőbb Lélek. A Brahman egy személytelen létező, míg a Parabrahman egy személy. A Bhagavad-gītā leírja, hogy a személytelen Brahman a személyes arculat része. Kṛṣṇa tehát az eredeti forrása mindennek. Ő a gyökér, s mint minden dolog eredeti gyökere, Ő tart fenn mindent ebben az anyagi megnyilvánulásban, éppen úgy, ahogyan a gyökér táplálja az egész fát. Ezt a védikus irodalom is megerősíti (Kaṭha-upaniṣad 2.2.13):

Az örök életűek közül Ő az elsődleges örökkévaló. Minden élőlény közül a Legfelsőbb, s egyedül Ő tart fenn minden életet. Értelem nélkül semmit sem tehetünk, és Kṛṣṇa azt is mondja, hogy Ő minden értelem gyökere. Aki nem intelligens, nem értheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát.

Az erős embernek a gyengék megvédésében kell használnia az erejét, s nem a saját érdekeit szolgáló agresszióban. A vallásos elvek (dharma) szerinti nemi élet célja kizárólag a gyermeknemzés, s azután a szülőkre hárul az a feladat, hogy gyermeküket Kṛṣṇa-tudatúvá neveljék.

A világban minden anyagi tettet az anyagi természet három kötőereje irányít. Habár a természet anyagi kötőerői a Legfelsőbb Úrból, Kṛṣṇából áradnak, Ő nem az alárendeltjük. Az embereket például meg lehet büntetni az állam törvényei alapján, ám a király, a törvényhozó nem tartozik engedelmességgel a törvénynek. Ehhez hasonlóan az anyagi természet valamennyi kötőereje – a jóság, a szenvedély és a tudatlanság – a Legfelsőbb Úrból, Kṛṣṇából árad, Rá azonban nincs hatással az anyagi természet. Ő nirguṇa, ami azt jelenti, hogy ezek a guṇák, vagyis kötőerők annak ellenére, hogy Tőle származnak, nem befolyásolják. Ez Bhagavānnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének egyik sajátos jellemvonása.

Az egész világot az anyagi természet három kötőereje tartja bűvöletében. Akiket megtévesztett a három kötőerő, nem érthetik meg, hogy a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa transzcendentálisan az anyagi természet fölött áll.

Az anyagi természet hatása alatt álló élőlények mindegyikét sajátos test és ennek megfelelően sajátos pszichikai és biológiai működés jellemzi. Az anyagi természet három kötőereje szerint az emberek négy csoportba sorolhatók. Akik tisztán a jóság minőségében élnek, azokat brāhmaṇáknak hívják. A kṣatriyák azok, akik tisztán a szenvedély kötőereje alatt állnak. A vaiśyákat a szenvedély és a tudatlanság köti meg, akik pedig teljes tudatlanságban vannak, azokat śūdráknak hívják. Akik ennél is alacsonyabb szinten állnak, azok vagy állatok, vagy állatias életet élnek. Ezek a megjelölések azonban nem állandóak. Lehet valaki brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya vagy bármi más, ez az élet minden esetben csupán egy ideig tart. Annak ellenére azonban, hogy az élet ideiglenes, és nem tudjuk, mik leszünk következő életünkben, az illuzórikus energia varázsa alatt a testi felfogás szerint tekintünk magunkra, s így azt hisszük, hogy amerikaiak, indiaiak, oroszok, brāhmaṇák, hinduk, muzulmánok stb. vagyunk. Ha pedig az anyagi természet kötőerőinek rabjaivá válunk, megfeledkezünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, aki e kötőerők mögött áll. Az Úr Kṛṣṇa ezért azt mondja, hogy az anyagi természet e három kötőerejétől megtévesztett élőlények nem tudják, hogy az anyagi háttér mögött az Istenség Legfelsőbb Személyisége áll.

Sokféle élőlény létezik: emberek, félistenek, állatok stb. Mindegyikük az anyagi természet hatása alatt áll, s mindannyian elfelejtették a transzcendentális Istenség Személyiségét. Akikre a szenvedély és a tudatlanság kötőereje hat – sőt még azok is, akik a jóság kötőerejében vannak – nem juthatnak túl az Abszolút Igazság személytelen Brahman-felfogásán. A Legfelsőbb Úr személyes aspektusa, amely minden szépséggel, gazdagsággal, tudással, erővel, hírnévvel és lemondással teli, megtéveszti őket. Ha még a jóság minőségében lévők sem érthetik meg Őt, akkor mit remélhetnek a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében élők? A Kṛṣṇa-tudat transzcendentális az anyagi természet e három kötőerejéhez képest, ezért akik igazán Kṛṣṇa-tudatúak, azok valóban felszabadultak.

Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megszámlálhatatlanul sok energiája van, amelyek mind isteni energiák. Noha az élőlények szintén részei energiáinak, s ezért isteniek, az anyagi energiával kapcsolatba kerülve eredeti, felsőbbrendű természetüket az anyagi energia befedi. Ilyen állapotban az ember nem képes megszabadulni ennek hatásától. Ahogyan korábban olvastuk, mind az anyagi, mind a lelki természet örökkévaló, mert az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből árad. Az élőlények az Úr örökkévaló felsőbbrendű természetéhez tartoznak, ám az alsóbbrendű természettel – az anyaggal – beszennyezve illúziójuk szintén örökké tart. A feltételekhez kötött lelket éppen ezért nitya-baddhának, örökké feltételekhez kötöttnek nevezik. Senki sem járhat utána az anyagi világ történelmében, hogy mikor vált feltételekhez kötötté. Következésképpen az anyagi természet karmai közül – annak ellenére, hogy az az alsóbbrendű energiához tartozik – nagyon nehezen szabadulhat ki az ember, mert az anyagi energiát végeredményben a Legfelsőbb akarata irányítja, amit az élőlény nem képes legyőzni. Az alsóbbrendű anyagi természetet ez a vers isteni természetként említi, mert Isten irányítja, s az Ő akarata működteti. Noha alsórendű, annak köszönhetően, hogy isteni akarat irányítja, csodálatra méltóan működik, felépítve és lerombolva a kozmikus megnyilvánulást. A Védák (Śvetāśvatara-upaniṣad. 4.10) így erősítik meg ezt: māyāṁ tu prakṛtiṁ vidyān māyinaṁ tu maheśvaram. „Habár a māyā [az illúzió] hamis és ideiglenes, mögötte mégis az Istenség Személyisége, a legfelsőbb mágus áll, akit Maheśvarának, a legfelsőbb irányítónak hívnak.”

A guṇa másik jelentése kötél. Köztudott, hogy az anyagi világba került lelket az illúzió kötelei szorosan lekötözik. Az az ember, akinek keze-lába meg van kötve, nem tudja kiszabadítani magát. Csak olyantól remélhet segítséget, aki nincs megkötve. Egy lekötözött ember nem segíthet a hozzá hasonlónak, ezért a megmentő nem lehet más, csak egy szabad ember. Az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeit csakis az Úr Kṛṣṇa vagy hiteles képviselője, a lelki tanítómester szabadíthatja fel. Ilyen felsőbb segítség nélkül senki sem kerülhet ki az anyagi természet rabságából. Az odaadó szolgálat vagy Kṛṣṇa-tudat segíthet e felszabadulásban. Mivel Kṛṣṇa az illuzórikus energia Ura, utasíthatja ezt a legyőzhetetlen energiát a megkötött lelkek szabadon bocsátására. Mindezt a meghódolt lélek iránt érzett indokolatlan kegyéből teszi, valamint annak az atyai vonzalomnak köszönhetően, mely az élőlényhez fűzi, aki eredetileg az Ő szeretett fia. A kérlelhetetlen anyagi természet kötelékeiből ezért csakis akkor kerülhet ki az ember, ha meghódol az Úr lótuszlába előtt.

A mām eva szavaknak szintén jelentőségük van. A mām szó azt jelenti, hogy nem Brahmā vagy Śiva, hanem kizárólag Kṛṣṇa (Viṣṇu) előtt kell meghódolnunk. Igaz, hogy Brahmā és Śiva nagyon emelkedett személyiségek, akik majdnem egy szinten állnak Viṣṇuval, ám a rajo-guṇa (szenvedély) és a tamo-guṇa (tudatlanság) ezen inkarnációi mégsem képesek megszabadítani a feltételekhez kötött lelket a māyā kötelékeitől. Más szóval tehát Brahmā és Śiva is a māyā befolyása alatt állnak. A māyā mestere egyedül Viṣṇu, ezért egyedül Ő szabadíthatja fel a feltételekhez kötött lelkeket. A Védák (Śvetāśvatara-upaniṣad 3.8) megerősítik ezt: tam eva viditvā. „A felszabadulást csakis Kṛṣṇa megismerésével lehet elérni.” Még az Úr Śiva is elismeri, hogy a felszabadulást egyedül Viṣṇu kegye teszi lehetővé. Mukti-pradātā sarveṣāṁ viṣṇur eva na saṁśayaḥ – mondja. „Minden kétséget kizáróan mindenkinek Viṣṇu adományozza a felszabadulást.”

A Bhagavad-gītā elmondja, hogy az ember legyőzheti az anyagi természet szigorú törvényeit csupán azáltal, hogy meghódol az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa lótuszlába előtt. Itt felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a művelt filozófusok, tudósok, üzletemberek, a vezető tisztségeket betöltők és az emberek vezetői nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa, a mindenható Istenség Személyisége lótuszlába előtt. Az emberiség vezetői számtalan formában akarják elérni a muktit – azaz felül szeretnének kerekedni az anyagi természet törvényein –, és ennek érdekében hosszú-hosszú éveken és életeken át kitartóan szövögetik terveiket. De ha a felszabadulás elérhető csupán azáltal, hogy az ember meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlába előtt, akkor miért nem fogadják el ezt az egyszerű módszert ezek az értelmes és szorgalmas vezetők?

A Gītā nagyon egyenesen válaszol erre a kérdésre. A társadalom valóban művelt vezetői, például Brahmā, Śiva, Kapila, a Kumārák, Manu, Vyāsa, Devala, Asita, Janaka, Prahlāda, Bali, illetve később Madhvācārya, Rāmānujācārya, Śrī Caitanya és sokan mások, akik hívő filozófusok, politikusok, tanítók, tudósok voltak, mind meghódoltak a mindenható tekintély, a Legfelsőbb Személy lótuszlába előtt. Akik nem igazi filozófusok, tudósok, tanítók, vezetők, hanem csupán az anyagi haszon reményében tetszelegnek ebben a szerepben, azok nem fogadják el a Legfelsőbb Úr tervét vagy útját. Istenről mit sem tudnak, csupán saját világi terveiket szövögetik, hogy megoldják az anyagi lét problémáit, ám hiábavaló kísérleteikkel csak szaporítják azokat. Mivel az anyagi energia (az anyagi természet) rendkívül hatalmas, ellenáll az ateisták önkényes terveinek, és túljár az úgynevezett „tervezőbizottságok” eszén.

Ez a vers az ateista vezetőket a duṣkṛtinaḥ szóval jellemzi, aminek jelentése: „gonosztevők”. A kṛtī olyan ember, aki mögött dicséretre méltó tettek sorakoznak. Az ateista tervezgetők olykor nagyon okosak, sőt jó szándékúak is, mert minden nagy terv – legyen az jó vagy rossz – végrehajtásához intelligenciára van szükség. Mivel azonban helytelenül, a Legfelsőbb Úr tervével ellenkező célra használják értelmüket, duṣkṛtīknek nevezik őket, ami azt jelenti, hogy értelmük és törekvéseik rossz irányba haladnak.

A Gītāból egyértelműen megtudhatjuk, hogy az anyagi energia teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt áll, nem rendelkezik független hatalommal. Úgy cselekszik, akár az árnyék, amely a tárgy mozgását követi. Az anyagi energia hatalma azonban mégis óriási. Az ateisták – istentagadó természetüknek köszönhetően – nem tudják, hogyan működik, s a Legfelsőbb Úr tervét sem ismerik. Az illúzió, a szenvedély és a tudatlanság hatása alatt minden tervük meghiúsul. Ez történt Hiraṇyakaśipu és Rāvaṇa esetében is, akiknek tervei egytől egyig füstbe mentek, noha anyagi szempontból nézve mindkettő művelt tudós, filozófus, vezető és tanító volt. Négyféle duṣkṛtin vagy gonosztevő van. Ezek a következők:

1. A mūḍhák rendkívül ostoba emberek, olyanok, mint az igavonó állatok. Munkájuk gyümölcseit maguk akarják élvezni, s nem akarják megosztani a Legfelsőbbel. Az igavonó állatokra a legjellemzőbb példa a szamár. Ezt az alázatos állatot gazdája nagyon kemény munkára fogja. A szamár tulajdonképpen nem is tudja, kinek dolgozik éjjel-nappal, erejét megfeszítve. Megelégszik azzal, hogy bendőjét megtömheti egy marék fűvel, hogy aludhat egy kicsit, miközben mestere ütlegeitől kell rettegnie, és hogy kielégítheti nemi vágyát, még akkor is, ha a nőstény szamár időnként jól megrúgja. Néha filozófiáról és költészetről énekel, ám mások fülének ez csupán zavaró iázás. Ilyen helyzetben van az ostoba, munkája gyümölcséért dolgozó ember is, akinek fogalma sincs arról, hogy kinek kell dolgoznia, és azt sem tudja, hogy a karmának (tettnek) a yajña (áldozat) célját kell szolgálnia.

Akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy a saját maguk kiszabta kötelességek súlyán könnyítsenek, azok általában azt mondják, hogy nincs idejük az élőlény halhatatlanságáról hallani. Az ilyen mūḍhák számára a pusztulásra ítélt anyagi nyereség a minden, noha munkájuk gyümölcsének csupán parányi töredékét élvezhetik. A haszon reményében néha napokon át dolgoznak alvás nélkül, s bár lehet, hogy fekélytől vagy emésztési zavaroktól szenvednek, a legszerényebb élelemmel is beérik, s éjjel-nappal a hamis uraik javát szolgáló kíméletlen robotba merülnek. Ezek az ostobák mit sem tudnak igazi Urukról, így értékes idejüket a mammon szolgálatában, telhetetlen pénzszerzésre vesztegetik. Szerencsétlenségükre sohasem hódolnak meg az urak legfelsőbb Ura előtt, s arra sem szánnak időt, hogy halljanak Róla a megfelelő forrásokból. Az ürülékevő disznó ügyet sem vet a cukorból és ghíből (tisztított vajból) készült édességre. Ugyanígy ezek az ostoba munkások sem unják meg, hogy az állandóan változó anyagi világ híreit hallgassák, melyek oly élvezetesek az érzékek számára, arra azonban nincs idejük, hogy az anyagi világot mozgató örök élő erőről halljanak.

2. A duṣkṛtīk, gazemberek másik rétegét narādhamának, az emberiség aljának nevezik. A nara embert jelent, az adhama pedig legalacsonyabbat. A nyolcmillió-négyszázezer különböző faj közül az emberi fajok száma négyszázezer. Ezek között számos alacsonyabb rendű, többnyire civilizálatlan emberfajta van. A civilizált emberek közé azok tartoznak, akiknek társadalmi, politikai és vallási életét a szabályozó elvek betartása jellemzi. A társadalom és a politika terén fejlett, ám a vallás elveit mellőző embereket narādhamáknak kell tekinteni. A vallás nem vallás Isten nélkül, mert a vallási elvek követésének célja a Legfelsőbb Igazság és Hozzá fűződő kapcsolatunk megismerése. A Gītāban az Istenség Személyisége érthetően kijelenti, hogy nincs Nála felsőbbrendű tekintély, s hogy Ő a Legfelsőbb Igazság. A civilizált emberi létforma arra szolgál, hogy visszanyerjük elvesztett tudásunkat a Legfelsőbb Igazsághoz, az Istenség Személyiségéhez, a mindenható Śrī Kṛṣṇához fűződő kapcsolatunkról. Aki elmulasztja ezt a lehetőséget, az a narādhamákhoz tartozik. A kinyilatkoztatott szentírások arról tájékoztatnak bennünket, hogy az anyaméhben lévő magzat (aki rendkívül kényelmetlen helyzetben van) Istenhez imádkozik, hogy szabadítsa ki őt, s megfogadja, hogy ha egyszer kijut onnan, csak Őt fogja imádni. Az élőlény kapcsolata Istennel örökkévaló, így a nehéz helyzetekben ösztönösen Istenhez imádkozik. A születés után azonban a gyermek a māyā, vagyis az illuzórikus energia befolyása alá kerül, s nemcsak a születés kínjairól, de szabadítójáról is megfeledkezik.

Azoknak, akik gyermekeket nevelnek, kötelességük felébreszteni védenceikben a bennük szunnyadó isteni tudatot. A Manu-smṛti, a vallásos elveket lefektető könyv tíz megújító ceremóniáról ír, melyek célja, hogy a varṇāśrama rendszerén belül ismét életre keltsék az Isten-tudatot. Manapság azonban a világ egyetlen részén sem követik szigorúan ezt a gyakorlatot, ezért az emberek 99,9%-a narādhama.

Ha az emberiség narādhamává válik, akkor természetes, hogy a fizikai természet teljhatalmú energiája érvényteleníti minden úgynevezett tudásukat. A Gītā szerint tanult ember az, aki egyenlőnek látja a képzett brāhmaṇát, a kutyát, a tehenet, az elefántot és a kutyaevőt. Ilyen az igazi bhakta látásmódja. Śrī Nityānanda Prabhu, aki isteni mesterként Isten inkarnációja volt, felszabadította a narādhamák két jellegzetes képviselőjét, Jagāit és Mādhāit, a két testvért, s megmutatta, hogyan részesíti kegyében egy tiszta bhakta még azokat is, akik az emberiség legalját képviselik. Az Istenség Személyisége által elítélt narādhamák tehát csakis egy bhakta kegyéből nyerhetik vissza lelki tudatukat.

Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu a bhāgavata-dharmáról – a bhakták tevékenységéről – prédikált, azt ajánlotta, hogy az emberek alázatosan hallgassák az Istenség Személyiségének üzenetét. Ennek az üzenetnek a lényege a Bhagavad-gītā. Az emberiség alja csakis az alázatos hallás módszerével szabadulhat fel, sajnos azonban még erre sem hajlandóak, arról nem is beszélve, hogy meghódolnának a Legfelsőbb Úr akarata előtt. A narādhamák, az emberiség söpredéke szándékosan elhanyagolja az ember elsődleges kötelességét.

3. A duṣkṛtīk következő csoportját māyayāpahṛta-jñānáknak hívják. Ez olyan embereket jelöl, akiknek magas szintű képzettségét az illuzórikus anyagi energia megsemmisítette. Többnyire nagyon műveltek: híres filozófusok, költők, írók, tudósok stb., ám az illuzórikus energia félrevezeti őket, ezért nem engedelmeskednek a Legfelsőbb Úrnak.

Napjainkban nagyon sok māyayāpahṛta-jñāna ember van, még a Bhagavad-gītā tudósai között is. A Gītāban egyszerűen és érthetően az áll, hogy Śrī Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és senki sem lehet Vele egyenlő vagy Nála nagyobb. Ő Brahmānak, az emberek eredeti atyjának atyja. Valójában Śrī Kṛṣṇa nemcsak Brahmā, hanem minden faj eredeti atyja. Ő a személytelen Brahman és Paramātmā gyökere, s a minden élőlényben jelen lévő Paramātmā az Ő teljes része. Ő a kútfeje mindennek, ezért ajánlatos mindenkinek meghódolnia az Ő lótuszlába előtt. A māyayāpahṛta-jñāna emberek azonban e nyilvánvaló kijelentések ellenére kigúnyolják a Legfelsőbb Úr személyiségét, és csupán közönséges embernek tekintik. Nem tudják, hogy az áldott emberi test a Legfelsőbb Úr örökkévaló és transzcendentális formája szerint lett teremtve.

A māyayāpahṛta-jñāna emberek Gītāhoz fűzött, minden hitelességet nélkülöző magyarázatai, melyek nem egyeznek meg a paramparā rendszer nézeteivel, akadályt jelentenek a lelki megvilágosodás útján. A tévhitben élő magyarázók nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt, és másokat sem tanítanak ennek az elvnek a követésére.

4. A duṣkṛtīk utolsó csoportját az āsuraṁ bhāvam āśritának nevezett emberek alkotják, akik démoni elveket követnek. Ez a csoport nyíltan ateista. Némelyikük azzal érvel, hogy a Legfelsőbb Úr sohasem szállhat alá ebbe az anyagi világba, de hogy miért nem, azt már nem tudják kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani. Mások azt mondják Róla, hogy alacsonyabb rendű, mint a személytelen forma, noha a Gītā ennek épp az ellenkezőjét tanítja. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségére irigykedő ateisták saját maguk kitalálta, hamis inkarnációk hosszú sorával hozakodnak elő. Az ilyen emberek, akik számára az Istenség Személyiségének becsmérlése jelenti az élet lényegét, képtelenek meghódolni Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt.

A dél-indiai Śrī Yāmunācārya Albandaru ekképp fohászkodott: „Ó, Uram! Az ateista elveket valló emberek nem ismerhetnek meg Téged, annak ellenére, hogy rendkívüli tulajdonságokkal, vonásokkal és tettekkel rendelkezel, hogy a jóság minőségében lévő valamennyi kinyilatkoztatott szentírás valóságosnak írja le személyiségedet, s hogy a transzcendentális tudomány tudósaiként híres, isteni jellemmel rendelkező hiteles szaktekintélyek mind elismernek Téged.”

Ahogyan tehát említettük, 1. a felettébb ostoba emberek, 2. az emberiség alja, 3. a tévúton járó spekulálók és 4. a megrögzött ateisták valamenynyi szentírás és hiteles tekintély tanácsának ellenére sohasem hódolnak meg az Istenség Személyiségének lótuszlába előtt.

A hitetlenekkel ellentétben ezek az emberek követik az írások szabályozó elveit, s emiatt, valamint mert engedelmeskednek az erkölcsi és társadalmi törvényeknek, s többé-kevésbé odaadással fordulnak a Legfelsőbb Úr felé, nevük sukṛtinaḥ. Négy csoportjuk van: akik boldogtalanok, akik szűkében vannak a pénznek, akik kíváncsiak, és akik az Abszolút Igazságról szóló tudás után kutatnak. Ezek az emberek tehát különféle körülmények hatására fordulnak a Legfelsőbb Úrhoz, hogy odaadó szolgálatát végezzék. Nem tiszta bhakták, mert az odaadó szolgálatért cserébe vágyaik teljesülését akarják. A tiszta odaadó szolgálat mentes a törekvéstől és az anyagi haszonvágytól. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.1.11) az alábbi módon határozza meg a tiszta odaadást:

„Az embernek jó szándékkal, a gyümölcsöző cselekedetekben és a filozófiai spekulációban megnyilvánuló anyagi nyereségvágy nélkül kell a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatát végeznie. Ezt nevezik tiszta odaadó szolgálatnak.”

Amikor a négy csoport egyikéhez tartozó ember a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatához lát, s egy tiszta bhakta társaságában teljesen megtisztul, akkor ő is tiszta bhaktává válik. Ami pedig a bűnösöket illeti, számukra az odaadó szolgálat rendkívül nehéz, mert életük önző, szabályozatlan és lelki célok nélküli. Ha azonban a véletlen folytán egy tiszta bhaktával kapcsolatba kerülnek, ők is tiszta bhaktákká válnak.

Az örökké gyümölcsöző tettekbe merülő emberek anyagi szenvedésük miatt fordulnak az Úrhoz, majd a tiszta bhakták társaságában szenvedéseik közepette ők is az Úr bhaktáivá válnak. A kiábrándult, csalódott emberek is a tiszta bhakták társaságába kerülhetnek, s felébredhet bennük a kíváncsiság, hogy Istent megismerjék. Az unalmas filozófia művelői szintén hallani akarnak Istenről, miután a tudás minden területén kudarcot vallottak, s a Legfelsőbb Úrhoz fordulnak, hogy odaadó szolgálatot végezzenek Neki. Így túljutnak a személytelen Brahmanról és a helyhez kötött Paramātmāról szóló tudáson, és a Legfelsőbb Úrnak vagy tiszta bhaktájának a kegyéből eljutnak a személyes Isten-felfogásig. Amikor tehát a szenvedő, a kíváncsi, a tudást kereső és a pénzre vágyó emberek megszabadulnak minden anyagi vágytól, s teljesen megértik, hogy a lelki fejlődésnek semmi köze az anyagi ellenszolgáltatáshoz, akkor tiszta bhaktákká válnak. Amíg az Urat transzcendentálisan szolgáló bhakta nem éri el ezt a szintet, addig tetteit gyümölcsöző cselekedetek, világi tudásvágy és hasonlók szennyezik be. Annak, aki el akar jutni a tiszta odaadó szolgálat szintjére, felül kell emelkednie ezeken.

Az anyagi vágyak minden szennyeződésétől megszabadulva a boldogtalanok, a kíváncsiak, a nincstelenek és a legfelsőbb tudás után kutatók mind tiszta bhaktákká válhatnak. Közülük azonban az válik igazán az Úr tiszta bhaktájává, aki teljes tudással rendelkezik az Abszolút Igazságról, s mentes minden anyagi vágytól. Az Úr azt mondja, hogy a négy csoport közül a teljes tudással rendelkező bhakta a legjobb, aki ugyanakkor odaadóan szolgálja Őt. Tudás után kutatva az ember felismeri, hogy éne különbözik az anyagi testtől, majd még tovább fejlődve eljut a személytelen Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudáshoz. A teljes megtisztulás után megérti, hogy eredeti természetének megfelelően Isten örök szolgája. A tiszta bhaktákkal kapcsolatba kerülve tehát a kíváncsiak, a boldogtalanok, az anyagi jólétre vágyakozók és a tudással rendelkezők is valamennyien megtisztulnak. Az Úrnak azonban az a legkedvesebb, aki a kezdeti szinten teljes tudással rendelkezik a Legfelsőbb Úrról, s ugyanakkor odaadó szolgálatot végez Neki. Aki tiszta tudással rendelkezik az Istenség Legfelsőbb Személyiségének transzcendentális természetéről, az odaadó szolgálata során védelmet élvez, így az anyag nem fertőzheti meg.

Nem arról van szó, hogy a tudásban kevésbé jeleskedő bhakták nem kedvesek az Úrnak. Az Úr azt mondja: mindegyikük nemes lélek, mert bárki, bármilyen célból jön Hozzá, azt mahātmānak, nagy léleknek hívják. Azokat a bhaktákat is elfogadja, akik az odaadó szolgálat ellenében valamilyen nyereségre vágynak, mert szeretetteljes viszony áll fenn közöttük. Szeretetből anyagi javakat kérnek az Úrtól, s amikor megkapják, elégedettség tölti el őket, s ők is fejlődnek az odaadó szolgálatban. Az Úr számára mindamellett a teljes tudással rendelkező bhakta a legkedvesebb, mert az ő célja csupán az, hogy szeretettel és odaadással szolgálja a Legfelsőbb Urat. Az ilyen bhakta egyetlen másodpercig sem képes tovább élni, ha nincs kapcsolatban az Úrral vagy nem szolgálhatja Őt. A Legfelsőbb Úr szintén nagyon ragaszkodik bhaktájához, s nem lehet elválasztani Tőle.

A Śrīmad-Bhāgavatamban (9.4.68) az Úr így szól:

„A bhaktákat örökre a szívembe zárom, s Én is mindig a bhakták szívében élek. A bhakta Rajtam kívül nem ismer semmit, s Én sem tudom őt elfelejteni. Nagyon bensőséges viszony van közöttünk. A teljes tudással rendelkező tiszta bhakták mindig kapcsolatban állnak Velem, és nagyon kedvesek Nekem.”

Sok-sok életen keresztül odaadó szolgálatot vagy transzcendentális cselekedeteket végezve az élőlény végül elsajátíthatja azt a transzcendentális, tiszta tudást, mely szerint az Istenség Legfelsőbb Személyisége a lelki felemelkedés végső célja. A lelki önmegvalósítás kezdetén, amikor az ember próbál megválni a materializmushoz fűződő ragaszkodásától, hajlamos az imperszonalizmusra, ám ha tovább fejlődik, megértheti, hogy a lelki életet tevékenység jellemzi, s ez a tevékenység nem más, mint az odaadó szolgálat. Ezt felismerve vonzódni kezd az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, s meghódol Előtte. Ekkor megértheti, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa kegye minden, Ő minden ok oka, s ez az anyagi megnyilvánulás nem független Tőle. Rádöbben, hogy az anyagi világ a lelki változatosság eltorzult tükörképe, és mindennek kapcsolata van a Legfelsőbb Úrral, Kṛṣṇával. Így aztán mindent Vāsudevával, Śrī Kṛṣṇával kapcsolatban kezd látni. Ez a Vāsudevára vonatkozó egyetemes szemlélet egyre közelebb viszi ahhoz, hogy teljesen meghódoljon a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa előtt, akit a legfelsőbb célnak tekint. Az ilyen meghódolt, nagy lélek nagyon ritka.

A Śvetāśvatara-upaniṣad harmadik fejezete (14–15. vers) nagyon szépen megmagyarázza ezt a verset:

A Chāndogya-upaniṣadban (5.1.15) ez áll: na vai vāco na cakṣūṁṣi na śrotrāṇi na manāṁsīty ācakṣate prāṇa iti evācakṣate prāṇo hy evaitāni sarvāṇi bhavanti. „Az élőlény testében az elsődleges tényező nem a beszéd képessége, nem a látás képessége, nem a hallás képessége és nem is a gondolkodás képessége. Az élet az, amely minden tevékenység középpontja.” Ehhez hasonlóan mindenben az Úr Vāsudeva, az Istenség Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa az elsődleges lény. A testünk rendelkezik beszélő, látó, halló, gondolkodó és egyéb képességekkel, ezeknek azonban semmi jelentőségük, ha nem állnak kapcsolatban a Legfelsőbb Úrral. És mivel Vāsudeva mindent átható, s mivel minden Vāsudeva, a bhakta teljes tudással meghódol Előtte (vö. Bhagavad-gītā 7.17 és 11.40).

Akik mentesek minden anyagi szennyeződéstől, azok meghódolnak a Legfelsőbb Úr előtt, és odaadóan szolgálják Őt. Addig, amíg nem tisztulnak meg teljesen az anyagi fertőzéstől, az emberek természetüknél fogva abhakták. De még ha anyagi vágyai is vannak valakinek, ha a Legfelsőbb Úrhoz fordul, már nem vonzódik többé túlságosan a külső természethez. Mivel a helyes cél felé halad, hamarosan teljesen megtisztul az anyagi kéjtől. A Śrīmad-Bhāgavatam azt ajánlja, hogy akár tiszta bhakta valaki, s mentes minden anyagi vágytól, akár tele van ilyen vágyakkal, akár az anyagi szennyeződésektől akar megszabadulni, minden esetben hódoljon meg Vāsudeva előtt, s imádja Őt. A Bhāgavatam (2.3.10) kijelenti:

A lelki ítélőképességüket elvesztett, nem túl intelligens emberek anyagi vágyaik azonnali teljesülése reményében a félisteneknél keresnek menedéket. Ezek az emberek általában nem fordulnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, mert az alacsonyabb rendű kötőerők (a tudatlanság és a szenvedély) tartják fogva őket, így a különféle félisteneket imádják, s az imádat előírásszerű követése elégedetté teszi őket. A félistenek imádóit kicsinyes vágyak hajtják, és nem tudják, hogyan érhetnék el a legfelsőbb célt. A Legfelsőbb Úr bhaktája azonban a helyes úton jár. Mivel a védikus irodalom a különféle célok érdekében különféle félistenek imádatát javasolja (egy beteg embernek például azt tanácsolja, imádja a Napot), az abhakták úgy vélik, hogy a félistenek bizonyos szempontból jobbak a Legfelsőbb Úrnál. A tiszta bhakta azonban tudja, hogy a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa mindennek a mestere. A Caitanya-caritāmṛta (Ādi-līlā 5.142) azt mondja: ekale īśvara kṛṣṇa, āra saba bhṛtya – egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa az Úr, mindenki más szolga. Éppen ezért a tiszta bhakta sohasem fordul a félistenekhez anyagi szükségletei kielégítéséért. A Legfelsőbb Úrra bízza magát, s elégedett mindennel, amit az Úr ad neki.

Isten függetlenséget adott mindenkinek, ezért ha valaki az anyagi élvezetre vágyik, és őszintén az anyagi világ félisteneihez fordul, hogy teljesítsék óhaját, akkor a Legfelsőbb Úr, aki Felsőlélekként mindenki szívében jelen van, megérti vágyát, s biztosítja számára a lehetőséget az anyagi élvezetre. Ő minden élőlény legfelsőbb atyja, ezért nem korlátozza függetlenségüket, hanem minden lehetőséget megad nekik, hogy anyagi vágyaik teljesülhessenek. Felmerülhet a kérdés, miért ad meg a mindenható Isten minden lehetőséget az élőlényeknek az anyagi világ élvezetére, ha ezzel az illuzórikus energia csapdájába engedi esni őket. A válasz az, hogy ha a Legfelsőbb Úr mint Felsőlélek nem adna esélyt minderre, nem beszélhetnénk függetlenségről. Így aztán mindenkinek teljes függetlenséget biztosít – mindenki azt tesz, amit akar –, ám végső utasítását megtaláljuk a Bhagavad-gītāban: hagyjunk fel minden más elfoglaltsággal, és teljesen hódoljunk meg Neki. Ez az, ami boldoggá teszi majd az embert.

A félistenek és az élőlények egyaránt az Istenség Legfelsőbb Személyisége akaratától függenek. Az élőlény akarata önmagában nem elegendő a félisten imádatához, s a Legfelsőbb beleegyezése nélkül egyetlen félisten sem adhat áldást. Ahogyan a mondás tartja, még egy fűszál sem mozdulhat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akarata nélkül. Az anyagi világban szenvedők a védikus irodalom tanácsát megfogadva általában a félistenekhez fordulnak. A valamilyen anyagi dologra vágyakozó ember imádhatja azt a bizonyos félistent, aki teljesíteni tudja vágyait. A beteg embernek például a napisten imádatát javasolják. A műveltségre vágyó a tudás istennőjét, Sarasvatīt imádhatja, annak pedig, aki szép feleségre vágyik, Umā istennőt, az Úr Śiva hitvesét kell imádnia. A śāstrák (a védikus szentírások) tehát a különféle félistenek imádásának különböző módjait javasolják. S ha egy élőlény egy bizonyos anyagi lehetőséget akar élvezni, az Úr erős vágyat ad neki, hogy félistenétől megkaphassa, amit akar, s így valóban elnyeri az áldást. Az az odaadó hozzáállás, mellyel az élőlény a kiválasztott félisten felé fordul, szintén a Legfelsőbb Úrnak köszönhető. A félistenek képtelenek ilyen vonzódást kelteni az élőlényekben, de mivel Kṛṣṇa a Legfelsőbb Úr, a minden élőlény szívében jelen lévő Felsőlélek, Ő ösztönzi az embert egy bizonyos félisten imádatára. A félistenek tulajdonképpen a Legfelsőbb Úr univerzális testének részei, következésképp nem függetlenek. A védikus irodalomban ez áll: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Felsőlélekként az adott félisten szívében is jelen van, ezért a félistenen keresztül Ő gondoskodik az élőlény vágyainak teljesítéséről. Ám a félistenek és az élőlények egyaránt a Legfelsőbb akaratának engedelmeskednek, s nem függetlenek.”

A Legfelsőbb Úr engedélye nélkül a félistenek nem tudják megjutalmazni imádójukat. Az élőlény elfelejtheti, hogy minden a Legfelsőbb Úr tulajdona, ám a félistenek sohasem. A félistenek imádata és a kívánt eredmények elérése tehát nem a félistenektől, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyisége elrendelésétől függ. A kevésbé értelmes élőlények ezt nem tudják, ezért némi nyereség reményében ostoba módon a félistenekhez fordulnak. A tiszta bhakta azonban csakis a Legfelsőbb Úrhoz imádkozik, ha szüksége van valamire, de valójában nem is jellemző rá, hogy anyagi javakat kérjen az Úrtól. Az élőlények általában azért fordulnak a félistenekhez, mert őrült módjára vágynak kéjes vágyaik kielégülésére. Ez történik, amikor az élőlény valami jogtalan dolgot kíván, amit az Úr nem teljesít. A Caitanya-caritāmṛta írja, hogy ha az ember a Legfelsőbb Urat imádja, ám ezzel egyidejűleg anyagi élvezetre vágyik, akkor vágyai ellentmondásba kerülnek. A Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata és a félistenek imádata nem állhat ugyanazon a szinten, mert egy félisten imádata anyagi, míg a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata teljesen lelki természetű.

Az Istenhez visszatérni kívánó élőlény számára az anyagi vágyak akadályokat jelentenek. Az Úr tiszta bhaktája éppen ezért nem kapja meg azt az anyagi áldást, amelyet azok a csekély értelmű élőlények kívánnak, akik a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata helyett az anyagi világ félisteneinek imádatát választják.

A Bhagavad-gītā néhány magyarázója azt állítja, hogy a félisteneket imádó ember is elérheti a Legfelsőbb Urat, ám ez a vers félreérthetetlenül kijelenti, hogy a félistenek imádói abba a bolygórendszerbe kerülnek, ahol a különféle félistenek lakoznak. A Nap imádója a Napra, a Holdé pedig a Holdra jut. Ha valaki egy félistent akar imádni, például Indrát, akkor az adott félisten bolygójára kerül. Nem igaz, hogy bármelyik félistent imádva az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez jut el az ember. Ez a vers tagadja ezt az elméletet, egyértelműen kijelentve, hogy a félistenek imádóira az anyagi világ különféle bolygói várnak, míg a Legfelsőbb Úr bhaktái közvetlenül az Istenség Személyiségének legfelsőbb bolygójára kerülnek.

Felmerülhetne most az az érv, hogy ha a félistenek a Legfelsőbb Úr testének különféle részei, akkor imádatukkal ugyanazt az eredményt kellene elérni. A félistenek imádói azonban nem rendelkeznek túl sok értelemmel, mert még azt sem tudják, hogy a test melyik részébe kell juttatni a táplálékot. Némelyikük annyira ostoba, hogy azt állítja: a testnek sok tagja van, és számtalan módon lehet táplálni. Ez azonban nem logikus. Hogyan lehetne a testet a szemen vagy a fülön keresztül táplálni? Ezek az emberek nem tudják, hogy a félistenek a Legfelsőbb Úr kozmikus testének különféle részei, és tudatlanságukban azt hiszik, hogy minden egyes félisten egy külön Isten, a Legfelsőbb Úr vetélytársa.

Nemcsak a félistenek, hanem a közönséges élőlények is a Legfelsőbb Úr részei. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja, hogy a brāhmaṇák a Legfelsőbb Úr fejét, a kṣatriyák a karját, a vaiśyák a derekát, a śūdrák pedig a lábát alkotják, s mindegyiküknek más a feladata. Ha valaki tudja, hogy a helyzettől függetlenül ő maga és a félistenek egyaránt a Legfelsőbb Úr szerves részei, akkor tudása tökéletes. Ha azonban nem érti ezt meg, akkor a félistenek lakta különféle bolygókra jut, ám ez nem az a hely, ahová a bhakták kerülnek.

A félistenek imádatával elért eredmények mulandóak, mert ebben az anyagi világban a bolygók, a félistenek és imádóik is mind ideiglenesek. Ezért mutat rá világosan ez a vers arra, hogy a félistenek imádatából nyert áldás mulandó, s ezért csakis a kevésbé értelmes élőlények végzik ezt a fajta imádatot. Mivel a Kṛṣṇa-tudatban élő, a Legfelsőbb Urat odaadóan szolgáló tiszta bhakta örökkévaló, boldog és tudással teljes létet nyer, neki más áldásban van része, mint a közönséges félistenimádóknak. A Legfelsőbb Úr határtalan, s határtalan a jóindulata és a kegye is. Így tehát az a kegy, melyet a Legfelsőbb Úr tiszta bhaktái iránt tanúsít, szintén végtelen.

A félistenek imádóit csekély értelműekként jellemeztük, s most ez a vers ugyanezt mondja az imperszonalistákról. Az Úr Kṛṣṇa személyes alakjában beszél Arjunához, de tudatlanságuk következtében az imperszonalisták azt hangoztatják, hogy a Legfelsőbb Úrnak végső soron nincsen formája. Yāmunācārya, az Úr nagy bhaktája, aki Rāmānujācārya tanítványi láncolatának tagja volt, egy nagyon ideillő verset írt ezzel kapcsolatban (Stotra-ratna 12):

„Drága Uram! A bhakták – köztük Vyāsadeva és Nārada – tudják, hogy Te vagy az Istenség Személyisége. A különféle védikus írások tanulmányozásával az ember megismerheti tulajdonságaidat, formádat és tetteidet, s így megértheti, hogy Te vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A szenvedély és tudatlanság kötőerőinek rabjai, a démonok és az abhakták azonban nem érthetnek meg Téged, egyszerűen képtelenek erre. Bármennyire jártasak is a Vedānta, az upaniṣadok és a többi védikus írás megvitatásában, nem érthetik meg az Istenség Személyiségét.”

A Brahma-saṁhitāban az áll, hogy csupán a vedānta-irodalom tanulmányozásával nem lehet megérteni az Istenség Személyiségét – ez csakis a Legfelsőbb Úr kegyéből lehetséges. Ez a vers éppen ezért egyértelműen kijelenti: nemcsak a félistenek imádói, hanem a vedāntát tanulmányozó és a védikus írásokon spekuláló abhakták – akiknek parányi valódi Kṛṣṇa-tudatuk sincs – sem rendelkeznek túl sok intelligenciával. Számukra lehetetlen, hogy megértsék Isten személyes mivoltát. Azokat, akik azt gondolják, hogy az Abszolút Igazság személytelen, abuddhayának hívják, ami az Abszolút Igazság végső arculatát nem ismerő emberekre utal. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint a Legfelsőbb megismerése a személytelen Brahmannal kezdődik, majd a helyhez kötött Felsőlélekkel folytatódik, ám az Abszolút Igazság végső megtapasztalása az Istenség Személyisége. Napjainkban az imperszonalisták még ennél is kevésbé értelmesek, mert még nagy elődjüket, Śaṅkarācāryát sem követik, aki nyomatékosan kijelentette, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Mivel nem ismerik a Legfelsőbb Igazságot, az imperszonalisták Kṛṣṇát csupán Devakī és Vasudeva fiának, egy hercegnek, esetleg egy rendkívüli élőlénynek tekintik. A Bhagavad-gītā (9.11) ezt is elítéli. Avajānanti māṁ mūḍhā mānuṣīṁ tanum āśritam: „Csupán az ostobák hisznek Engem közönséges halandónak.”

Tény, hogy senki sem értheti meg Kṛṣṇát, ha nem végez odaadó szolgálatot és nem válik Kṛṣṇa-tudatúvá. Ezt a Bhāgavatam (10.14.29) is megerősíti:

„Uram! Ha valaki lótuszlábad legparányibb kegyében részesül, meg fogja érteni személyiséged nagyságát. Aki azonban csak spekulál, hogy megértse az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, képtelen megismerni Téged, habár sok éven át tanulmányozza a Védákat.” Elmebeli spekulációval vagy a védikus irodalom elemzésével az ember nem ismerheti meg sem az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát, sem formáját, természetét vagy nevét. Őt az odaadó szolgálat révén kell megismerni. Ez csak akkor válik lehetővé, ha a mahā-mantrát énekelve – Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – az ember teljesen elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Az imperszonalista abhakták azt hiszik, hogy Kṛṣṇa teste az anyagi természet terméke, s tettei, formája, mindene māyā. Ezeket az imperszonalistákat māyāvādīknak hívják. Ők semmit sem tudnak a végső igazságról.

A huszadik vers egyértelműen azt mondja (kāmais tais tair hṛta-jñānāḥ prapadyante 'nya-devatāḥ): „Akiket elvakítanak az anyagi vágyak, azok meghódolnak a különféle félistenek előtt.” Elfogadott tény, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségén kívül a félistenek is léteznek, akik az Úrhoz hasonlóan szintén saját bolygóval rendelkeznek. Ahogyan azt a huszonharmadik versből megtudhattuk (devān deva-yajo yānti mad-bhaktā yānti mām api), a félistenek imádói azok különféle bolygóira, míg az Úr Kṛṣṇa bhaktái a Kṛṣṇaloka-bolygóra jutnak. E nyilvánvaló kijelentés ellenére az ostoba imperszonalisták továbbra is azt állítják, hogy az Úrnak nincs formája, s hogy formáit kényszerből ölti fel. De hol tanítja azt a Gītā, hogy a félistenek és hajlékaik személytelenek? Egyértelmű, hogy sem a félistenek, sem Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem személytelenek. Valamennyien személyek. Az Úr Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki saját bolygóval rendelkezik, akárcsak a félistenek.

Láthatjuk tehát, mennyire nem bizonyul helytállónak a monista állítás, miszerint a végső igazság formanélküli, s formáját kényszerből ölti fel. Ez a vers világosan leírja: Kṛṣṇát nem kényszeríti semmi arra, hogy formát öltsön. A Bhagavad-gītāból félreérthetetlenül kiderül, hogy a félistenek formái és a Legfelsőbb Úr teste egyidejűleg léteznek, s hogy az Úr Kṛṣṇa sac-cid-ānanda, vagyis örökkévaló, gyönyörteljes tudás. A Védák szintén megerősítik, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság ānanda-mayo 'bhyāsāt, azaz természeténél fogva gyönyörrel teli, s megszámlálhatatlan kedvező tulajdonság tárháza. A Gītāban az Úr kijelenti, hogy noha Ő aja (megszületetlen), mégis megjelenik. Ezeket a tényeket a Bhagavad-gītāból kell megértenünk. Mi nem tudjuk felfogni, hogyan lehet az Istenség Legfelsőbb Személyisége személytelen. A Gītā szerint a személytelen monisták elmélete, mely szerint a Legfelsőbb Úr kényszerből formát ölt, hamis. Ez a vers egyértelműen kijelenti: a legfelsőbb Abszolút Igazság, az Úr Kṛṣṇa formával és személyiséggel egyaránt rendelkezik.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha Kṛṣṇát mindenki láthatta, amikor jelen volt a Földön, akkor miért mondjuk, hogy nem nyilvánul meg mindenki előtt. Igazság szerint nem volt mindenki számára látható. Mialatt itt járt, csupán néhányan értették meg, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A Kuruk tanácsában például – amikor Śiśupāla ellenezte, hogy Kṛṣṇát a tanácskozás vezetőjének válasszák – Bhīṣma Kṛṣṇát támogatta, és kijelentette: Ő a Legfelsőbb Isten. A Pāṇḍavák és még néhányan tisztában voltak vele, hogy Ő a Legfelsőbb, de ezt nem tudta mindenki. Kṛṣṇa nem fedte fel magát az abhakták és a közönséges emberek előtt. Ezért mondja a Bhagavad-gītāban, hogy tiszta bhaktáin kívül mindenki más saját magához hasonlónak véli Őt. Kizárólag bhaktái előtt tárta fel magát mint minden öröm forrását. Mások, az ostoba abhakták számára azonban belső, lelki energiája révén rejtve maradt.

A Śrīmad-Bhāgavatamban (1.8.19), Kuntī imáiban azt olvashatjuk, hogy az Urat a yoga-māyā leple fedi be, s így a közönséges emberek nem érthetik Őt meg. A yoga-māyā lepléről az Īśopaniṣad (15) is beszél, ahol a bhakta így imádkozik:

„Ó, Uram! Te vagy a világmindenség fenntartója, s a Neked végzett odaadó szolgálat a legfelsőbb vallásos elv. Kérlek hát, gondoskodj rólam is! Transzcendentális formádat a yoga-māyā fedi, a belső energia, ami a brahmajyotival burkol be. Kérlek, kegyesen távolítsd el ezt a vakító ragyogást, amely megakadályozza, hogy lássam sac-cid-ānanda-vigrahád, örök, tudással és boldogsággal teli formád!” Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének gyönyörből és tudásból álló transzcendentális formáját a brahmajyoti, a belső energia takarja el, ezért a csekély értelmű imperszonalisták nem láthatják Őt, a Legfelsőbbet.

A Śrīmad-Bhāgavatamban (10.14.7) egy másik imát is találunk, amit Brahmā mond el: „Ó, Istenség Legfelsőbb Személyisége, ó, Felsőlélek, ó, minden misztérium mestere! Ki tudná felfogni energiáidat és kedvteléseidet ebben a világban? Belső energiád állandóan terjed, ezért senki sem képes megérteni Téged. A művelt tudósok és a nagy tudású bölcsek tanulmányozhatják az anyagi világ, sőt a bolygók atomi felépítését is, energiádat és hatalmadat azonban képtelenek felbecsülni, noha jelen vagy előttük.” Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Kṛṣṇa nemcsak megszületetlen, de avyaya, vagyis kimeríthetetlen is. Örökkévaló formája gyönyörből és tudásból áll, energiái pedig mind kimeríthetetlenek.

Ez a vers egyértelműen választ ad a „személyes vagy személytelen?” kérdésére. Ha Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének formája māyā, vagyis anyagi lenne – ahogyan az imperszonalisták hiszik –, akkor a többi élőlényhez hasonlóan Ő is cserélné a testét, s elfelejtené előző életét. Aki anyagi testtel rendelkezik, az nem képes előző életére emlékezni, s következő életéről vagy jelen életének jövőjéről sem tud semmit, így tehát nem tudhatja, mi történt a múltban, mi folyik jelenleg, és milyen lesz a jövő. Senki sem ismerheti a múltat, a jelent és a jövőt, amíg meg nem tisztult az anyagi szennyeződéstől.

Az Úr Kṛṣṇa világosan kijelenti, hogy Ő – a közönséges emberektől eltérően – tökéletesen ismeri a múltat, a jelent és a jövőt. A negyedik fejezetben láthattuk, hogy az Úr Kṛṣṇa emlékezik arra, ahogy millió és millió évvel ezelőtt Vivasvānt, a napistent oktatta. Kṛṣṇa Felsőlélekként minden élőlény szívében jelen van, ezért ismer minden élőlényt. Ám annak ellenére, hogy Felsőlélekként jelen van minden élőlényben, és jelen van az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként is, a csekély értelműek, még ha el is jutottak a személytelen Brahman tudatos megértéséig, annak már képtelenek a tudatára ébredni, hogy Śrī Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személy. Śrī Kṛṣṇa transzcendentális teste egyértelműen nem mulandó. Olyan Ő, mint a nap, a māyā pedig egy felhőhöz hasonló. Az anyagi világban láthatjuk a napot, láthatunk felhőket, különféle csillagokat és bolygókat. Lehet, hogy a felhők egy időre eltakarják ezeket az égitesteket, ez azonban csupán a mi korlátolt látásunknak tudható be. A nap, a hold és a csillagok valójában nincsenek elfedve. Éppen így a māyā sem fedheti el a Legfelsőbb Urat, aki belső energiája segítségével megnyilvánulatlan marad a kevésbé értelmes emberek előtt. E fejezet harmadik verse szerint sok-sok millió ember közül csupán néhány törekszik arra, hogy elérje az emberi élet tökéletességét, és sok ezer tökéletessé vált ember közül alig akad egy, aki megérti, ki az Úr Kṛṣṇa. Még ha valaki azáltal, hogy tudatosságra ébredt a személytelen Brahmant vagy a helyhez kötött Paramātmāt illetően, el is érte a tökéletességet, ha nem Kṛṣṇa-tudatú, akkor nincs esélye arra, hogy megértse az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Śrī Kṛṣṇát.

Az élőlény valódi, eredeti természete az, hogy alárendeltje a Legfelsőbb Úrnak, aki maga a tiszta tudás. Ha tévhite következtében eltávolodik ettől a tiszta tudástól, akkor az illuzórikus energia irányítása alá kerül, s nem ismerheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Az illuzórikus energia a vágy és a gyűlölet kettősségében nyilvánul meg. A tudatlan ember a vágy és a gyűlölet következtében eggyé akar válni a Legfelsőbb Úrral, Kṛṣṇával, s irigy Rá, amiért Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A tiszta bhakták, akiket nem vezetett félre vagy szennyezett be a vágy és a gyűlölet, megérthetik, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa saját belső energiái által jelenik meg. A kettősségtől és tudatlanságtól megtévesztett élőlények azonban azt hiszik, hogy az anyagi energiák teremtik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez az ő balszerencséjük. E félrevezetett emberek jellemző módon a kettősségek – szégyen és tisztelet, szenvedés és boldogság, nő és férfi, jó és rossz, boldogság és szenvedés stb. – rabjai, és azt gondolják: „Ő az én feleségem; ez az én házam; én vagyok e ház ura; én vagyok e nő férje.” Ezek az illúzió ellentétpárjai. A kettősségektől ily módon félrevezetett emberek teljesen ostobák, így nem érhetik meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.

Ez a vers azokról beszél, akik alkalmasak a transzcendentális sík elérésére. A bűnös, ateista, ostoba és álnok emberek nagyon nehezen lépnek túl a vágy és a gyűlölet kettősségén. Egyedül azok képesek az odaadó szolgálatot elfogadni s ezáltal fokozatosan felemelkedni az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló tiszta tudás szintjére, akik előző életeikben követték a vallás szabályozó elveit, jámboran cselekedtek, s legyőzték a bűnös cselekedetek visszahatásait. Ezután lassanként eljutnak oda, hogy transzba merülve meditálni tudnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségén. Ez a folyamat vezet el a lelki síkhoz. Ez a felemelkedés a Kṛṣṇa-tudatban, a tiszta bhakták társaságában lehetséges, mert a nagy bhakták hatására az ember megszabadulhat az illúziótól.

A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.2) azt írja, hogy ha valaki valóban fel akar szabadulni, akkor szolgálnia kell a bhaktákat (mahat-sevāṁ dvāram āhur vimukteḥ). Aki viszont a materialista emberek társaságát keresi, az a lét legsötétebb régióiba vezető úton halad (tamo-dvāraṁ yoṣitāṁ saṅgi-saṅgam). Az Úr bhaktái a világ minden táját bejárják, hogy a feltételekhez kötött lelkeket kiszabadítsák az illúzióból. Az imperszonalisták mit sem tudnak arról, hogy ha megfeledkeznek eredeti természetükről, miszerint mindannyian a Legfelsőbb Úr alárendeltjei, azzal a legnagyobb kihágást követik el Isten törvényeivel szemben. Az ember mindaddig nem értheti meg a Legfelsőbb Személyiséget, s nem merülhet teljesen, eltökélten és transzcendentális szeretettel a szolgálatába, amíg vissza nem nyeri eredeti természetét.

A születés, halál, öregség és betegség csupán az anyagi testre hat, a lelkire nem. A lelki test számára nem létezik sem születés, sem halál, sem öregkor, sem betegség. Arról tehát, aki kifejlesztette lelki testét, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társává vált, és örök odaadó szolgálatot végez Neki, elmondhatjuk, hogy valóban felszabadult. Aham brahmāsmi: lélek vagyok. Az embernek meg kell értenie, hogy ő Brahman, szellemi lélek. Ez a Brahman-életfelfogás jellemzi az odaadó szolgálatot is, ahogy arról ez a vers ír. A tiszta bhakták transzcendentálisan a Brahman síkján vannak, s így mindent tudnak a transzcendentális tettekről.

Az a négyféle bhakta, aki még nem tisztult meg, de transzcendentális szolgálatot végez az Úrnak, eléri saját céljait, majd amikor teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá vált, a Legfelsőbb Úr kegyéből valóban élvezheti az Ő lelki társaságát. A félistenek imádói azonban sohasem érhetik el a Legfelsőbb Urat legfelsőbb bolygóján. Még a kevésbé értelmes, a Brahman-tudatosságra szert tett emberek sem juthatnak el Kṛṣṇa Goloka-Vṛndāvana nevű legfelsőbb bolygójára. Brahmannak csak azt lehet hívni, aki Kṛṣṇa-tudatú tetteket végez (mām āśritya), mert ő valóban arra törekszik, hogy eljusson Kṛṣṇa bolygójára. Az ilyen embereknek nincsenek kétségeik Kṛṣṇát illetően, ezért ők valóban Brahman.

Akik az Úr arcā formáját imádják, vagy akik arra vágyva, hogy kiszabaduljanak az anyagi rabságból, Rajta meditálnak, azok az Úr kegyéből megismerhetik a Brahman jelentését (adhibhūta stb.), melyet az Úr a következő fejezetben magyaráz el.

A Kṛṣṇa-tudatban cselekvők sohasem térnek le az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljes megismerésének útjáról. A Kṛṣṇa-tudat transzcendentális hatásának köszönhetően az ember megértheti, hogy a Legfelsőbb Úr a valódi irányítója az anyagi megnyilvánulásnak, sőt a félisteneknek is. E transzcendentális közösségben fokozatosan teljes hite alakul ki az Istenség Legfelsőbb Személyiségében, s ebben a Kṛṣṇa-tudatban a halál pillanatában sem felejti el Kṛṣṇát. Ennek következtében természetesen a Legfelsőbb Úr bolygójára, Goloka-Vṛndāvanára kerül.

A hetedik fejezet főként azt magyarázza el, miképpen válhat az ember teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá. A Kṛṣṇa-tudat azzal kezdődik, hogy azok társaságát keressük, akik Kṛṣṇa-tudatúak. Ez a kapcsolat lelki természetű. Általa közvetlenül kapcsolatba kerülünk a Legfelsőbb Úrral, majd az Ő kegyéből megérthetjük, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ezzel egy időben az ember valóban megértheti az élőlény eredeti helyzetét is, valamint azt, hogyan felejti el az élőlény Kṛṣṇát, s hogyan válik az anyagi tettek rabjává. A megfelelő társaságban fokozatosan fejlődünk a Kṛṣṇa-tudatban, s ezáltal megérthetjük, hogy az anyagi természet törvényeinek azért kényszerülünk engedelmeskedni, mert megfeledkeztünk Kṛṣṇáról. Azt is felismerhetjük, hogy a Kṛṣṇa-tudat visszanyerésére ez az emberi létforma ad esélyt, ezért emberi életünket teljes mértékben arra kell használnunk, hogy elnyerjük a Legfelsőbb Úr indokolatlan kegyét.

Ez a fejezet számtalan témát tárgyalt. Beszélt a szenvedő, a kíváncsi és az anyagi javakra vágyó emberről; a Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudásról; arról, hogyan szabadulhat meg valaki a születéstől, a haláltól és a betegségtől; valamint a Legfelsőbb Úr imádatáról. Az igazán emelkedett gondolkodású Kṛṣṇa-tudatú embert azonban nem érdeklik a különféle ösvények. Közvetlenül a Kṛṣṇa-tudat tetteit végzi, s így valóban visszatér eredeti helyzetébe, az Úr Kṛṣṇa örök szolgálatába. Ezen a síkon nagy örömét leli a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatában, abban, hogy Róla hall és Őt dicsőíti, s meggyőződése, hogy ha így cselekszik, minden vágya teljesülni fog. Ezt az eltökélt hitet nevezik dṛḍha-vratának, s ez a bhakti-yoga, vagyis a transzcendentális szerető szolgálat kezdete. Ez valamennyi szentírás véleménye. A Bhagavad-gītā hetedik fejezete ennek a meggyőződésnek a lényegét tárja fel.