Ebben a versben a Bhagavad-gītā történetéről olvashatunk, amely az ősidőkbe nyúlik vissza, amikor ezt a tudást a Nap bolygóval kezdődően valamennyi bolygó királyi rendje megkapta. A bolygók uralkodóinak legfontosabb feladata az ott élők védelmezése, ezért a királyi rend tagjainak meg kell érteniük a Bhagavad-gītā tudományát, hogy vezetni tudják az embereket, s képesek legyenek megvédelmezni őket attól az anyagi köteléktől, mely a kéjhez köti őket. Az emberi élet arra való, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségével örök kapcsolatban álló lelki kultúrát műveljük. Minden állam, minden bolygó vezetőjének kötelessége, hogy ezt a tudást az oktatáson, a kultúrán és a lelki életen keresztül átadja az embereknek. Más szóval tehát minden államfőnek terjesztenie kell a Kṛṣṇa-tudat tudományát, hogy az embereknek javukra válhasson e nagyszerű bölcselet, s az emberi létforma által nyújtott lehetőséget kihasználva sikerrel járjanak útjukon.

A jelen korszakban Vivasvān a napisten, azaz ő a Napnak, a naprendszer valamennyi bolygója eredetének a királya. A Brahma-saṁhitāban (5.52) ez áll:

„Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát], az eredeti személyt imádom, akinek utasítására a Nap, minden bolygó királya hatalmas energiát és hőt áraszt! A Nap az Úr szemét képviseli, s az Ő utasítására kering engedelmesen pályáján” – mondta az Úr Brahmā.

A Napon, a bolygók királyán a napisten (jelenleg Vivasvān) uralkodik. Ez a bolygó az, amely minden más bolygót az irányítása alatt tart azáltal, hogy hővel és fénnyel látja el őket. Pályáján az Úr Kṛṣṇa parancsára kering, aki Vivasvānt tette meg első tanítványának, hogy az megértse a Bhagavad-gītā tudományát. Egyszóval a Gītā nem valamiféle spekulatív értekezés, ami a jelentéktelen világi tudósok számára íródott. A tudás alapvető könyve ez, amely emberemlékezet óta létezik.

A Mahābhārata (Śānti-parva 348.51–52) segítségével nyomon követhetjük a Gītā történetét:

„A Legfelsőbbel való kapcsolat eme tudományát Vivasvān a Tretā-yuga kezdetén adta át Manunak. Manu, az emberiség atyja fiát, Ikṣvāku Mahārāját, a Föld királyát és annak a Raghu-dinasztiának az ősatyját oktatta erről, amelyben az Úr Rāmacandra jelent meg.” A Bhagavad-gītā tehát Ikṣvāku Mahārāja ideje óta létezik az emberi társadalomban.

Jelenleg még csak ötezer év telt el a különben négyszázharminckétezer évig tartó Kali-yugából. E yugát a Dvāpara-yuga (nyolcszázezer év) előzte meg, azt pedig a Tretā-yuga (egymillió-kétszázezer év). Ezek alapján Manu körülbelül kétmillió-ötezer évvel ezelőtt beszélte el a Bhagavad-gītāt tanítványának és fiának, Ikṣvāku Mahārājának, a Föld uralkodójának. A jelenkori Manu életének hossza háromszázötmillió-háromszázezer év, amiből már százhúszmillió-négyszázezer eltelt. Tekintve, hogy az Úr Manu születése előtt tanította a Gītāt tanítványának, Vivasvān napistennek, hozzávetőleges számítással megállapíthatjuk, hogy ez minimum százhúszmillió-négyszázezer évvel ezelőtt történt, s az emberi társadalomban mintegy kétmillió éve létezik. Az Úr ismét elbeszélte Arjunának körülbelül ötezer évvel ezelőtt. Ez a Gītā korának hozzávetőleges becslése maga a mű és annak elbeszélője, az Úr Śrī Kṛṣṇa véleménye alapján. Vivasvān, a napisten azért részesült e tanításban, mert ő is kṣatriya, és ő az atyja a tőle származó valamennyi kṣatriyának, a sūrya-vaṁśa kṣatriyáknak. A Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el, ezért egyenértékű a Védákkal, s így ez a tudás apauruṣeya, vagyis emberfeletti. A védikus utasításokat úgy kell elfogadni, ahogyan vannak, minden emberi átértelmezés nélkül, s ezért a Gītāhoz sem szabad materialista magyarázatot fűzni. Az örökké vitázó világi emberek hiába próbálják saját találgatásaik alapján értelmezni a Bhagavad-gītāt – az nem az igazi Bhagavad-gītā. A Bhagavad-gītāt úgy kell elsajátítanunk a tanítványi láncolattól, ahogy van, s ahogyan azt e vers szerint az Úr elmondta a napistennek, a napisten a fiának, Manunak, Manu pedig az ő fiának, Ikṣvākunak.

Ebből a versből egyértelműen kiderül, hogy a Gītā legfőképpen a szent királyoknak szólt, mert ők voltak azok, akiknek alattvalóik fölött uralkodva meg kellett valósítaniuk a Gītā célját. A Bhagavad-gītā semmiképpen sem a démonikus embereknek való, akik csupán elherdálnák ezt az értékes kincset, mindenkit kizárva áldásából, és saját szeszélyeiket követve különféle értelmezéseket agyalnának ki. Amint a lelkiismeretlen magyarázók személyes érdekeikkel elhomályosítják az eredeti mondanivalót, szükségessé válik a tanítványi lánc felújítása. Ötezer évvel ezelőtt maga az Úr fedezte fel, hogy a tanítványi lánc megszakadt, s ezért tette azt a kijelentést, hogy a Gītā célja látszólag feledésbe merült. A Gītā napjainkban is számtalan kiadásban jelenik meg (főleg angolul), ám alig akad közöttük olyan, amelyik a hiteles tanítványi láncolatot követné. Megannyi világi tudós írt magyarázatot e műhöz, s noha jó üzletet csinálnak Śrī Kṛṣṇa szavaiból, szinte egyik sem tekinti Őt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Ez a mentalitás démoni, mert a démonok nem hisznek Istenben, a Legfelsőbben, csupán élvezik a tulajdonát. Nagy szükség van a Gītānak egy olyan kiadására, amely a paramparān (a tanítványi láncolaton) keresztül száll alá. Ezzel a művel ezt a hiányt kívánjuk pótolni. A Bhagavad-gītā – amelyet úgy kell elfogadnunk, ahogyan van – nagy áldás az emberiség számára, ám ha valaki csupán egy filozófiai spekulációra épülő műnek tekinti, csak az idejét vesztegeti a tanulmányozásával.

Kétféle ember van: a bhakta és a démon. Arjuna az Úr bhaktája volt, ezért az Úr őt választotta ki, hogy átadja neki e nagy tudományt, melynek rejtélyeit a démonok képtelenek megérteni. A bölcsesség e hatalmas könyve számtalan kiadást megért már, s néha bhakták, néha pedig démonok fűztek hozzá magyarázatot. A bhakták magyarázata valóságos, míg a démonoké hasznavehetetlen. Arjuna elfogadta Śrī Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, s ha egy Gītā-magyarázó az ő nyomdokait követi, igazi odaadó szolgálatot végez e nagy tudománynak. A démoni emberek azonban nem fogadják el az Úr Kṛṣṇát úgy, ahogyan van. Kitalálnak valamit Róla, s ezzel eltérítik a közönséges olvasót Kṛṣṇa tanításainak ösvényéről. Ez a vers felhívja a figyelmünket a rossz irányba vezető utakra. Az Arjunával kezdődő tanítványi láncot kell követnünk, s akkor részünk lehet a Śrīmad Bhagavad-gītā nagyszerű tudományának áldásában.

Arjunáról tudjuk, hogy az Úr bhaktája. Hogy lehet, hogy mégsem hitt Kṛṣṇa szavaiban? Az igazság az, hogy Arjuna nem saját maga, hanem azok miatt érdeklődik, akik nem hisznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségében, illetve a démonok érdekében, akiknek nincs ínyükre a gondolat, hogy Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kell elfogadniuk. Arjuna kizárólag rájuk gondolva kérdez és tesz úgy, mintha ő maga nem tudná, hogy Kṛṣṇa az Istenség Személyisége. Ahogyan az a tizedik fejezetből egyértelműen kiderül majd, Arjuna nagyon is jól tudta, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden dolog kútfeje, a transzcendens legvégső aspektusa. Kṛṣṇa azonban Devakī fiaként is megjelent a Földön, s a közönséges ember nagyon nehezen értheti meg, hogyan maradt mégis ugyanaz az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az örökkévaló eredeti személy. Arjuna azért kérdezi erről Kṛṣṇát, hogy Ő tisztázza autentikus válaszával ezt a lényeges kérdést. Kṛṣṇát emberemlékezet óta az egész világ a legfelsőbb hiteles tekintélynek fogadja el, s ezt egyedül a démonok tagadják. Arjuna éppen ezért egyenesen Kṛṣṇának teszi fel kérdését, hogy Ő beszéljen magáról, s így elkerülje a démonok torzító leírásait, amiket csak ők maguk és követőik értenek meg. A Kṛṣṇáról szóló tudományt mindenkinek szükséges elsajátítania, a saját érdekében. Ha tehát Ő beszél magáról, az az egész világ számára áldást jelent. A démonok furcsának találják Kṛṣṇa magyarázatait, mert kizárólag saját nézőpontjuk alapján tanulmányozzák Őt, ám a bhakták örömteli szívvel fogadnak minden szót, amit Kṛṣṇa mond. Mindig imádni fogják hiteles szavait, mert mindig nagyon vágynak rá, hogy egyre többet tudjanak meg Róla. A Kṛṣṇát közönséges embernek tekintő ateisták így megtudhatják, hogy Ő emberfölötti, sac-cid-ānanda-vigraha – a gyönyör és tudás örökkévaló formája –, és transzcendentális, aki az anyagi természet kötőerői, valamint az idő és a tér hatása felett áll. Kṛṣṇa bhaktái, mint amilyen Arjuna is volt, mentesek minden félreértéstől az Úr transzcendentális helyzetét illetően. Arjuna kérdése tehát egy bhakta próbálkozása, hogy megdöntse azoknak az embereknek az ateista nézeteit, akik Kṛṣṇát az anyagi természet kötőerőinek hatása alatt álló közönséges emberi lénynek tekintik.

A Brahma-saṁhitāból (5.33) megtudhatjuk, hogy az Úrnak megszámlálhatatlanul sok inkarnációja van:

„Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát], az eredeti, abszolút, csalhatatlan és kezdet nélküli személyt imádom. Noha végtelen sok formába kiterjed, mégis ugyanaz az eredeti, legősibb személy, aki örökké üde ifjúnak látszik. Az Úr ezen örökkévaló, gyönyörteli és mindentudó formáit még a Védák legkiválóbb ismerői sem értik meg, ám ugyanezek a formák a tiszta és igaz bhakták előtt mindig feltárulnak.”

A Brahma-saṁhitāban (5.39) a következőt is olvashatjuk:

„Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát] imádom, aki mindig jelen van különféle inkarnációiban, például Rāmaként, Nṛsiṁhaként, valamint számos alinkarnációjában, s aki nem más, mint a Kṛṣṇaként ismert eredeti Istenség Személyisége, aki személyesen is alászáll.”

A Védák is megemlítik, hogy bár az Úr egyetlen, mégis megszámlálhatatlan formában jelenik meg. A vaidūrya drágakőhöz lehet hasonlítani, amely bár változtatja színét, mégis ugyanaz marad. A tiszta bhakták nem pusztán a Védák tanulmányozásával értik meg e számtalan inkarnációt (vedeṣu durlabham adurlabham ātma-bhaktau). Az Arjunához hasonló bhakták az Úr állandó társai, akik valahányszor az Úr alászáll, megjelennek Vele együtt, hogy természetüknek megfelelően szolgálják Őt. Arjuna egyike ezeknek a bhaktáknak, s e versből kiderül, hogy egy másfajta szerepben ő is jelen volt, amikor az Úr Kṛṣṇa több millió évvel ezelőtt elbeszélte a Bhagavad-gītāt a napistennek, Vivasvānnak. A különbség azonban az Úr és Arjuna között az, hogy az Úr emlékezett a történtekre, Arjuna ellenben erre képtelen volt. Ez a különbség a szerves rész – az élőlény – és a Legfelsőbb Úr között. Habár Kṛṣṇa Arjunát nagy hősnek szólítja, aki képes legyőzni ellenségeit, Arjuna képtelen visszaemlékezni, mi történt számtalan előző élete során. Bármilyen hatalmas is egy élőlény anyagi szempontból, sohasem lehet egyenrangú a Legfelsőbb Úrral. Mindenki, aki az Úr állandó társa, kétségtelenül felszabadult lélek, ám az Úrral nem állhat azonos szinten. A Brahma-saṁhitā csalhatatlannak (acyuta) mondja az Urat, s ez azt jelenti, hogy soha, még az anyaggal kapcsolatba kerülve sem feledkezik meg kilétéről. Éppen ezért az Úr és az élőlény sohasem lehet minden tekintetben egyenrangú, még akkor sem, ha olyan felszabadult élőlényről van szó, mint Arjuna. Arjuna az Úr bhaktája volt, mégis elfelejtkezett az Úr természetéről, ám míg a bhakták az isteni kegy révén azonnal megérthetik az Úr csalhatatlan helyzetét, az abhakták, a démonok képtelenek felfogni transzcendentális természetét. Ebből következik, hogy a Gītā e leírásait démoni elmével nem lehet megérteni. Kṛṣṇa képes volt visszaemlékezni sok millió évvel ezelőtti tetteire, Arjuna azonban nem, pedig az öröklét mindkettőjük természetéhez hozzátartozik. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy az élőlény testének cseréje miatt felejti el előző életeit, ám az Úr emlékszik mindenre, mert nem cseréli sac-cid-ānanda testét. Ő advaita, ami annyit jelent, hogy teste és saját maga között nincsen különbség. Minden, ami Vele kapcsolatban áll, lelki, ellenben a feltételekhez kötött lélek különbözik anyagi testétől. Mivel az Úr teste és lelke nem különbözik egymástól, az Ő helyzete sohasem azonos a közönséges élőlényekével, még akkor sem, ha alászáll az anyagi világba. A démonok nem képesek felfogni az Úr transzcendentális természetét, amiről maga az Úr beszél a következő versben.

Az Úr ebben a versben sajátos születéséről beszél: noha közönséges embernek tűnhet, mégis emlékszik mindenre, ami sok-sok előző „élete” alatt történt, míg egy átlagember még azt sem tudja felidézni, amit néhány órával azelőtt tett. Ha egy egyszerű embert megkérdeznénk, mit csinált tegnap ugyanebben az órában, aligha tudna nyomban választ adni. Bizonyára nagyon meg kellene erőltetnie az emlékezetét, hogy eszébe jusson, mit is csinált előző nap ugyanebben az időben. Ám az emberek ennek ellenére mégis nagyon gyakran Istennek, Kṛṣṇának merészelik nevezni magukat. Ne hagyjuk, hogy az efféle értelmetlen állítások félrevezessenek bennünket! Az Úr ezután újra prakṛtijét, azaz formáját magyarázza meg. A prakṛti jelentése „természet”, valamint svarūpa, azaz „saját forma”. Az Úr azt mondja, hogy Ő saját testében jelenik meg; nem cseréli azt, mint az egyik testből a másikba vándorló közönséges élőlény. A feltételekhez kötött lélek rendelkezik valamilyen testtel ebben az életben, ám a következőben egy másikat kap. Az anyagi világban az élőlénynek nincsen állandó teste, hanem egyikből a másikba vándorol. Az Úr esetében azonban ez nem így van. Bármikor jelenik meg, azt mindig ugyanabban az eredeti testben, belső energiája által teszi. Más szóval Kṛṣṇa eredeti, örökkévaló, kétkarú formájában – egyik kezében fuvolát tartva – mutatkozik meg ebben az anyagi világban. Örökkévaló testében jelenik meg, amelyet az anyagi világ nem szennyez be. Noha mindig ugyanabban a transzcendentális testben száll alá, s Ő az univerzum Ura, mégis úgy tűnik, születése nem különbözik a közönséges élőlények születésétől. Annak ellenére, hogy teste az anyagi testtel ellentétben nem semmisül meg, az Úr Kṛṣṇa látszólag csecsemőkorból gyermekkorba, gyermekkorból ifjúkorba lép. Ennél a kornál azonban csodálatos módon sohasem lesz öregebb. A kurukṣetrai csata idején már számtalan unokája volt, azaz anyagi számítás szerint meglehetősen hajlott korú lehetett, ám mégsem tűnt idősebbnek húsz-huszonöt évesnél. Sohasem látunk olyan képet, ami idősnek ábrázolja Kṛṣṇát, mert velünk ellentétben Ő sohasem öregszik meg, noha Ő a legidősebb az egész teremtésben, a múltban, a jelenben és a jövőben. Teste és értelme sohasem pusztul el vagy változik meg, így aztán érthető, hogy bár az anyagi világban van, Ő a boldogság és a tudás születetlen, örökkévaló formája, akinek transzcendentális teste és értelme sohasem változik. Megjelenését és távozását a nap mozgásához hasonlíthatjuk: a nap felkel, magasra hág az égen, majd eltűnik szemünk elől. Ha nem látjuk a napot, azt hisszük, hogy lenyugodott, ha pedig megjelenik, úgy véljük, a horizonton van. Valójában azonban a nap mindig egy helyben marad; csak hiányos és elégtelen érzékeinknek köszönhetően hisszük azt, hogy megjelenik, majd eltűnik. És mivel az Úr Kṛṣṇa megjelenése és távozása teljesen eltér a közönséges élőlényétől, magától értetődik, hogy belső energiája révén Ő az örökkévaló, gyönyörteli tudás, s az anyagi természet sohasem szennyezi be. A Védák szintén alátámasztják a tényt, hogy noha az Istenség Legfelsőbb Személyisége születetlen, mégis úgy tűnik, mintha megszületne megszámlálhatatlanul sok megnyilvánulásában. A Védákat kiegészítő írások szintén megerősítik, hogy bár a látszat azt mutatja, hogy az Úr megszületik, Ő nem cserél testet. A Bhāgavatamban négykarú Nārāyaṇaként, a hatféle fenséges tulajdonság teljes díszében jelenik meg anyja előtt. Indokolatlan kegyéből jelenik meg eredeti, örök formájában, s azért részesíti e kegyben az élőlényeket, hogy azok eredeti formáján meditálhassanak, ne pedig valamiféle elmebeli kitaláción vagy egy elképzelt formán, mint az imperszonalisták, akik azt hiszik, hogy a Legfelsőbb Úr formája képzeletbeli, az elme kitalációja. A Viśva-kośa értelmező szótár szerint a māyā vagy ātma-māyā szó az Úr indokolatlan kegyére utal. Az Úr tudatában van valamennyi megjelenésének és távozásának, ám a közönséges élőlény amint egy új testet kap, azonnal elfelejt mindent előző testéről. Az Úr minden élőlény Ura, mert csodálatos és emberfeletti tetteket hajt végre földi tartózkodása idején. Ő tehát mindig ugyanaz az Abszolút Igazság, akinek formája és lelke, tulajdonságai és teste között nincsen különbség. Ezek után felmerülhet a kérdés, miért jelenik meg e világban, s miért távozik. Ezt a következő vers magyarázza meg.

A sṛjāmi szónak nagy jelentősége van. Nem értelmezhetjük „teremtés”-ként, hiszen az előző vers szerint az Úr formája vagy teste nem jött létre – valamennyi formája örökké létezik. A sṛjāmi szó tehát azt jelenti, hogy az Úr eredeti valójában nyilvánul meg. Noha az Úr előre meghatározott időben, azaz Brahmā napjában egyszer, a hetedik Manu huszonnyolcadik korszakának Dvāpara-yugája végén jelenik meg, mégsem kötik az efféle szabályok, mert teljesen szabadon, tetszése szerint cselekedhet. Saját akaratából jelenik meg tehát, valahányszor túlsúlyba kerül a vallástalanság, és hanyatlás mutatkozik az igazi vallás terén. A vallás elveit a Védák határozzák meg, s az ember akkor válik vallástalanná, ha eltér ezek megfelelő végzésétől. A Bhāgavatam szerint ezek az elvek az Úr törvényei. Egyedül az Úr hozhat létre vallást. A Védákat szintén úgy fogadják el, hogy maga az Úr beszélte el azokat Brahmānak a szívén keresztül. A dharma, vagyis a vallás elvei tehát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen parancsai (dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam). A Bhagavad-gītā mindvégig kihangsúlyozza ezeket az elveket. A Védák célja az, hogy megvessék ezeknek az elveknek az alapjait a Legfelsőbb Úr parancsainak megfelelően, aki a Gītā végén nyíltan kijelenti, hogy a vallás legfelsőbb elve nem más, mint meghódolni egyedül Őelőtte. A védikus elvek e teljes meghódolásra ösztönöznek mindenkit, s ha a démoni emberek szembeszállnak ezekkel az elvekkel, az Úr megjelenik. A Bhāgavatamból megtudhatjuk, hogy az Úr Buddha Kṛṣṇa inkarnációja volt, aki a materializmus elburjánzásakor jelent meg, akkor, amikor a materialisták visszaéltek a Védák hitelességével. A Védákban vannak bizonyos korlátozó szabályok és előírások az egyes célok érdekében végzett állatáldozatokat illetően, ám a démoni természetű emberek a védikus elveket figyelmen kívül hagyva áldoztak állatokat. Az Úr Buddha azért jelent meg, hogy véget vessen ennek az ostobaságnak, s megalapozza az erőszakmentesség védikus elveit. Láthatjuk, hogy minden egyes avatārának, az Úr minden inkarnációjának sajátos missziója van, s a kinyilatkoztatott szentírások mindegyikről írnak. Senkit sem szabad avatāraként elfogadni, ha az írások nem tesznek említést róla. Az, hogy az Úr csakis Indiában jelenhet meg, nem helytálló feltételezés. Bárhol megjelenhet, amikor csak úgy kívánja. Minden inkarnációjában csupán annyit mond a vallásról, amennyit akkor az ott élők adott körülményeik között megérthetnek. A misszió azonban mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni s a vallás elveinek betartására ösztönözni. Néha személyesen száll alá, néha hiteles képviselőjét küldi el fiaként vagy szolgájaként, néha pedig bár Ő maga jön, valamilyen rejtett formában jelenik meg.

A Bhagavad-gītā elveit az Úr Arjunának beszélte el – és más felvilágosult embereknek –, mert Arjuna sokkal fejlettebb szinten állt, mint a világ más részein élő közönséges emberek. A „kettő meg kettő egyenlő néggyel” számtani szabálya éppen úgy igaz a kezdő, mint a fejlett matematikusok számára, ennek ellenére azonban létezik alacsonyabb és magasabb szintű matematika. Az Úr mindegyik inkarnációja ugyanazokat az elveket tanítja, de azok a különféle körülmények között megjelenve alacsonyabb vagy magasabb rendűeknek tűnnek. A vallás magasabb szintű elvei a társadalom négy rendjének és osztályának elfogadásával kezdődnek, ahogyan azt a későbbiekben megtudhatjuk. Az inkarnációk missziója nem más, mint hogy mindenhol életre keltsék a Kṛṣṇa-tudatot. Ez a tudat hol megnyilvánul, hol nem, ez azonban csupán az eltérő körülményeknek tudható be.

A Bhagavad-gītā szerint a sādhu (szent ember) szó Kṛṣṇa-tudatú embert jelent. Lehet, hogy kívülről nézve valaki vallástalannak tűnik, ám ha teljes mértékben rendelkezik a Kṛṣṇa-tudatú tulajdonságokkal, akkor tudhatjuk róla, hogy sādhu. A duṣkṛtām szó azokra utal, akik nem törődnek a Kṛṣṇa-tudattal. Ezek a hitetlenek (duṣkṛtām) nagyon ostobák, s az emberiség alját képezik még akkor is, ha a világi műveltség díszében tetszelegnek. A száz százalékosan Kṛṣṇa-tudatban cselekvőt ezzel ellentétben sādhunak tekintik még akkor is, ha nem túlságosan tanult vagy művelt. Ami az ateistákat illeti, a Legfelsőbb Úrnak nem szükséges személyesen megjelennie ahhoz, hogy végezzen velük, mint ahogy Rāvaṇa és Kaṁsa esetében tette. Számtalan ügynöke van erre a célra, akik nagyon jól értenek a démonok megsemmisítéséhez. Az Úr legfőképpen azért jelenik meg, hogy boldoggá tegye tiszta bhaktáit, akiket a démonok örökké zaklatnak. Egy démon még akkor is üldözi a bhaktát, ha az történetesen a saját rokona. Hiraṇyakaśipu például saját fiát, Prahlāda Mahārāját üldözte, és noha Kṛṣṇa anyja (Devakī) Kaṁsa húga volt, mégis számtalan viszontagságon kellett keresztülmennie férjével, Vasudevával együtt csak azért, mert Kṛṣṇa az ő gyermekükként készült megjelenni. Az Úr Kṛṣṇa elsősorban Devakī megmentése, és nem Kaṁsa megölése miatt jelent meg, bár egyidejűleg mindkét feladatnak eleget tett. Ezért mondja ez a vers, hogy az Úr különféle inkarnációiban a bhakták védelmezése és a hitetlen démonok megsemmisítése érdekében száll alá.

Kṛṣṇadāsa Kavirāja Gosvāmī Caitanya-caritāmṛtájában a következő versek (Madhya-līlā 20.263–264) összegzik az inkarnációk alapelveit:

„Az avatāra, az Istenség inkarnációja Isten birodalmából száll alá, hogy megnyilvánuljon az anyagi világban. Az Istenség Személyiségének e sajátos, alászálló formáját inkarnációnak, avatārának hívják. Ezek az inkarnációk a lelki világban, Isten birodalmában élnek, s az anyagi teremtésbe alászállva kapják az avatāra nevet.”

Különféle avatārák vannak: puruṣāvatārák, guṇāvatārák, līlāvatārák, śakty-āveśa avatārák, manvantara-avatārák és yugāvatārák. Valamennyien előre meghatározott időpontban jelennek meg a világegyetem különböző részein, ám minden avatāra kútfeje az Úr Kṛṣṇa, az eredeti Úr. Az Úr Śrī Kṛṣṇa főleg azért jelenik meg, hogy enyhítsen a tiszta bhakták aggodalmain, akik nagyon vágynak látni Őt eredeti vṛndāvanai kedvtelései közben. Ezért a Kṛṣṇa-avatāra elsődleges célja, hogy tiszta bhaktái kedvében járjon.

Az Úr azt mondja, hogy minden korszakban megjelenik, s ez arra utal, hogy a Kali-korszakban is eljön. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint a Kali-korszak inkarnációja az Úr Caitanya Mahāprabhu, aki a saṅkīrtana mozgalom (a szent nevek együttes éneklése) által hirdette Kṛṣṇa imádatát, s így terjesztette el a Kṛṣṇa-tudatot egész Indiában. Megjósolta, hogy a saṅkīrtana mozgalom faluról falura, városról városra terjed majd, s a világon mindenhová eljut. A kinyilatkoztatott írások bizalmas részei – az upaniṣadok, a Mahābhārata és a Bhāgavatam – nem közvetlenül, hanem burkoltan írnak az Úr Caitanyáról mint Kṛṣṇának, az Istenség Személyiségének inkarnációjáról. Az Úr Kṛṣṇa bhaktái rendkívül vonzódnak az Úr Caitanya saṅkīrtana mozgalmához. Az Úrnak ez az avatārája nem öli meg a gonosz embereket, hanem indokolatlan kegyéből felszabadítja őket.

A hatodik vers már megmagyarázta, hogyan száll alá az Úr transzcendentális hajlékából. Aki képes megérteni az Istenség Személyisége megjelenéséről szóló igazságot, az már megszabadult az anyagi kötelékektől, s ezért jelenlegi anyagi teste elhagyása után azonnal visszatér Isten országába. Az anyagi kötelékek alóli felszabadulás egyáltalán nem könnyű dolog az élőlény számára. Az imperszonalisták és a yogīk csak sok-sok megpróbáltatás és sok-sok élet után szabadulnak fel, ám ez a felszabadulás – beolvadás az Úr személytelen brahmajyotijába – csupán részleges, s magában rejti a veszélyt, hogy ismét visszatérnek ebbe az anyagi világba. De a bhakta csupán azáltal, hogy megérti az Úr testének és tetteinek transzcendentális természetét, jelen teste elhagyása után eljut az Ő hajlékára, és számára nem áll fenn többé a veszély, hogy vissza kell jönnie az anyagi világba. A Brahma-saṁhitā (5.33) leírja, hogy az Úrnak számtalan formája és inkarnációja van: advaitam acyutam anādim ananta-rūpam. Megannyi transzcendentális formával rendelkezik, ám mindegyik egy és ugyanaz az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ennek a ténynek a meggyőződésünkké kell válnia, annak ellenére, hogy a világi professzorok és empirikus filozófusok számára felfoghatatlan. A Védák kijelentik (Puruṣa-bodhinī-upaniṣad):

„Az egyetlen Istenség Legfelsőbb Személyisége számtalan transzcendentális formáján keresztül örökké kapcsolatban áll tiszta bhaktáival.” Ezt a védikus kijelentést az Úr személyesen is megerősíti a Gītā e versében. Aki elfogadja ezt az igazságot a Védák és az Istenség Legfelsőbb Személyisége hiteles szavai alapján, s aki nem vesztegeti idejét filozófiai spekulációkra, az eléri a felszabadulás legtökéletesebb fokát. Ha valaki csupán hitből elfogadja ezt az igazságot, kétségtelenül felszabadulhat. A tat tvam asi védikus kijelentés valójában erre az esetre vonatkozik. Ha valaki megérti, hogy az Úr Kṛṣṇa a Legfelsőbb, vagy így szól Hozzá: „Te vagy maga a Legfelsőbb Brahman, az Istenség Személyisége”, az azon nyomban, minden kétséget kizáróan felszabadul, s biztos, hogy ezáltal az Úr transzcendentális társaságába kerül. Más szóval tehát az Úr hűséges bhaktája eléri a tökéletességet. Ezt az alábbi védikus kijelentés támasztja alá (Śvetāśvatara-upaniṣad. 3.8):

„Az ember eljuthat a születéstől és haláltól való megszabadulás tökéletes szintjére csupán azáltal, hogy ismeri az Urat, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Nincs más út, ami ehhez a tökéletességhez vezetne.” Az, hogy más lehetőség nincsen, azt jelenti, hogy aki nem érti meg, hogy az Úr Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az egész biztosan a tudatlanság kötőerejében van, és ennek következtében nem éri el a felszabadulást csupán azzal, hogy – úgymond – a mézesüveg külsejét nyalogatja, azaz a Bhagavad-gītāt a materialista tudás alapján értelmezi. Előfordulhat, hogy az efféle empirikus filozófusok nagyon fontos pozíciót töltenek be az anyagi világban, ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy alkalmasak a felszabadulásra. Az ilyen felfuvalkodott világi értelmiségieknek várniuk kell az Úr bhaktája indokolatlan kegyére. Hittel és tudással kell tehát művelnünk a Kṛṣṇa-tudatot, hogy ily módon elérjük a tökéletességet.

E vers szerint az, aki túlságosan materialista, aligha értheti meg a Legfelsőbb Abszolút Igazság személyes természetét. A testi életfelfogáshoz ragaszkodó emberek általában annyira elmerülnek a materializmusban, hogy szinte lehetetlen megérteniük, hogyan lehet a Legfelsőbb egy személy. Még azt sem tudják elképzelni, hogy létezik egy transzcendentális, elpusztíthatatlan, teljes tudással rendelkező és örökké boldogsággal teli test. Az anyagi felfogásban a test mulandó, tudatlansággal teli és teljes mértékben boldogtalan, így aztán amikor a hétköznapi ember az Úr személyes formájáról hall, arra is ugyanígy gondol. Az ilyen materialisták számára a gigantikus anyagi megnyilvánulás a legmagasabb rendű forma, következésképpen a Legfelsőbbet személytelennek hiszik. Túlságosan belemerülnek az anyagi életbe, s ezért rémülettel tölti el őket a gondolat, hogy a személyes létet még az anyagi kötelékek alól felszabadulva is megőrzik. Amikor azt hallják, hogy a lelki élet szintén egyéni és személyes, rettegnek attól, hogy ismét személyek legyenek, s így természetesen inkább a személytelen semmibe olvadás mellett döntenek. Az ilyen emberek az élőlényeket általában az óceán buborékaihoz hasonlítják, amelyek az óceánba merülnek. A lelki létnek ez a síkja a legtökéletesebb szint, amit egyéni személyiség nélkül el lehet érni. Meglehetősen félelmetes létállapot ez, amelyben az ember nem rendelkezik tökéletes tudással a lelki létről. Számtalan olyan ember is van, aki egyáltalán nem képes felfogni, hogy van lelki lét. A sokféle elmélet és filozófiai spekuláció ellentmondásaitól megzavarodva kiábrándultak és dühösek lesznek, majd ostobán arra a következtetésre jutnak, hogy nincs legfelsőbb ok, s végső soron minden üresség. Mindannyian egy beteges létállapotban élnek. Vannak olyan emberek is, akik túlságosan ragaszkodnak az anyagi dolgokhoz, s ezért nem törődnek a lelki élettel, mások a legfelsőbb lelki okba szeretnének olvadni, s vannak, akik semmiben sem hisznek, mert reménytelenségükben minden csaló vallásra dühösek. Az utóbbiak általában a kábítószereknél keresnek menedéket, s érzelmi hallucinációikat néha lelki látomásoknak hiszik. Meg kell szabadulnunk az anyagi világhoz fűződő ragaszkodás mindhárom fajtájától: a lelki élet megtagadásától, a személyes lelki azonosságtól való rettegéstől, valamint a nemlét elméletétől, amely az életből való kiábrándulásból származik. Ha valaki meg akar szabadulni az anyagi életfelfogás e három szintjétől, annak a hiteles lelki tanítómester vezetése alatt teljes menedéket kell keresnie az Úrnál, s követnie kell a lelki élet fegyelmező és szabályozó elveit. Az odaadó élet utolsó szintjét bhāvának, vagyis Isten iránti transzcendentális szeretetnek nevezik.

A Bhakti-rasāmṛta-sindhu, az odaadó szolgálat tudománya így ír erről (1.4.15–16):

„Az embernek legelőször is vágynia kell az önmegvalósításra. Ez majd eljuttatja arra a szintre, ahol törekedni fog arra, hogy a lelkileg fejlettek társaságába kerüljön. A következő lépcsőfokot az jelenti, amikor a kezdő bhakta egy kiváló lelki tanítómestertől avatásban részesül, s az ő irányítása alatt az odaadó szolgálat folyamatának gyakorlásába kezd. A lelki tanítómester felügyelete alatt odaadó szolgálatot végezve megszabadul minden anyagi ragaszkodástól, rendíthetetlen lesz az önmegvalósításban, és felébred benne a vágy, hogy az Istenség Abszolút Személyiségéről, Śrī Kṛṣṇáról halljon. Ez a szomj viszi tovább a bhaktát a Kṛṣṇa-tudathoz való ragaszkodásig, ami a bhāva, vagyis az Isten iránti transzcendentális szeretet előzetes szintjén érik meg. Az Isten iránti valódi szeretetet premának nevezik. Ez az élet legtökéletesebb állapota.” A prema síkján az ember szünet nélkül az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végzi. A hiteles lelki tanítómester irányítása alatt végzett odaadó szolgálat lépcsőzetes folyamatával tehát az ember elérheti a legmagasabb szintet, megszabadulhat minden anyagi ragaszkodástól, a személyes, egyéni lelki léttől való rettegéstől és attól a kiábrándultságtól, amelyből a nemlétezést valló filozófia származik, s ezután végül eljuthat a Legfelsőbb Úr hajlékára.

Mindenki Kṛṣṇa után kutat, megnyilvánulásainak valamelyik aspektusában. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa személytelen brahmajyoti-ragyogásának, valamint a mindent átható, mindenben, még az atomok részecskéiben is jelen lévő Felsőléleknek az elérése részleges megvalósítás csupán. Kṛṣṇát csak tiszta bhaktái érik el teljesen. Mindenki Kṛṣṇát próbálja megérteni, s így minden embernek aszerint teljesül a vágya, amilyen mértékben meg akarja Őt ismerni. Kṛṣṇa a transzcendentális világban is olyan transzcendentális szerepben viszonozza tiszta hívei szeretetét, ahogyan ők kívánják. Az egyik bhakta legfelsőbb Uraként akarja imádni Kṛṣṇát, a másik személyes barátja akar lenni, a harmadik a fiaként, valaki más pedig a kedveseként akarja szeretni Őt. Kṛṣṇa egyenlően jutalmazza meg mindegyik bhaktát, Iránta érzett szeretetük mélységének megfelelően. Ugyanezek az érzelmi kapcsolatok az anyagi világban is léteznek, s az Úr szintén viszonozza különféle imádói szeretetét. A tiszta bhakták itt és transzcendentális hajlékán egyaránt személyes kapcsolatban állnak Vele, személyesen szolgálják Őt, s így Kṛṣṇa szerető szolgálatát végezve transzcendentális boldogságban van részük. Ami az imperszonalistákat illeti, akik az élőlény egyéni léte elpusztításával lelki öngyilkosságot akarnak elkövetni, Kṛṣṇa rajtuk is segít azáltal, hogy sugárzásába meríti őket. Ezek az imperszonalisták nem hajlandók elfogadni az örökkévaló, boldogsággal teli Istenség Személyiségét, ezért amiatt, hogy egyéniségük megszűnt, képtelenek élvezni az Úr személyes transzcendentális szolgálatának gyönyörét. Azok, akik még e személytelen létállapotban sem szilárdak, visszatérnek az anyagi síkra, hogy valóra válthassák a bennük szunnyadó vágyakat a cselekvésre. Ők nem léphetnek a lelki bolygókra, hanem újabb esélyt kapnak, hogy az anyagi bolygókon cselekedjenek. A tetteik gyümölcseiért cselekvőket az Úr mint yajñeśvara megjutalmazza azzal az eredménnyel, amelynek reményében előírt kötelességeiket végrehajtják. A misztikus képességekre vágyó yogīkat szintén megjutalmazza a kívánt hatalommal. Mindenki sikere kizárólag az Ő kegyén múlik tehát, s a különféle lelki folyamatok csupán különböző szintű eredményeket jelentenek ugyanazon az úton. Ezért egyetlen törekvésünk sem járhat sikerrel addig, míg el nem jutunk a Kṛṣṇa-tudat legtökéletesebb szintjére, mondja a Śrīmad-Bhāgavatam (2.3.10):

„Vagy vágyak nélküli valaki [mint a bhakta], vagy gyümölcsöző eredményekre vágyik, vagy a felszabadulást akarja, ám a teljes tökéletesség elérése érdekében – ami a Kṛṣṇa-tudatban tetőzik – minden erejével arra kell törekednie, hogy imádja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.”

Az emberek téves képet alkotnak az anyagi világ isteneiről, azaz félisteneiről. Azok, akik magukat bölcs tudósnak tüntetik fel, ám valójában meglehetősen csekély értelműek, a félisteneket a Legfelsőbb Úr különféle formáinak tekintik, noha azok nem Isten különféle formái, hanem különböző szerves részei. Isten egy, de számtalan szerves része van. Nityo nityānām, mondják a Védák: Isten egy.  Īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ. A Legfelsőbb Isten egy – Kṛṣṇa –, aki a félisteneket olyan képességekkel ruházta fel, amelyek alkalmassá teszik őket az anyagi világ irányítására. Ezek a félistenek mind élőlények (nityānām), akik mindannyian rendelkeznek valamilyen anyagi hatalommal. A Legfelsőbb Istennel, Nārāyaṇával, Viṣṇuval, vagyis Kṛṣṇával nem lehetnek egyenlőek. Aki a félisteneket egyenrangúnak hiszi Istennel, azt ateistának, pāṣaṇḍīnak nevezik. Még a hatalmas félisteneket, köztük Brahmāt és Śivát sem lehet a Legfelsőbb Úrhoz hasonlítani. Valójában Brahmā, Śiva és a többi félisten (śiva-viriñci-nutam) mind az Urat imádják. Érdekes módon azonban az antropomorfizmus és a zoomorfizmus tanai által félrevezetett sok ostoba egyes vezetőket imád. Az iha devatāḥ kifejezés az anyagi világ hatalmas emberére vagy félistenére utal. Ám Nārāyaṇa, Viṣṇu, vagyis Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem tartozik ehhez a világhoz. Ő az anyagi teremtés felett áll, transzcendentális ahhoz képest. Még Śrīpāda Śaṅkarācārya, az imperszonalisták vezére is azon a véleményen van, hogy Nārāyaṇa, vagyis Kṛṣṇa túl van ezen az anyagi teremtésen. Az ostoba emberek (hṛta-jñāna) azonban a félisteneket imádják, mert azonnali eredményt akarnak. Meg is kapják, de arról nem tudnak, hogy az az eredmény, amelyet ilyen módon érnek el, ideiglenes, és csak a kevésbé értelmes embereket teszi elégedetté. Az okos ember Kṛṣṇa-tudatú, s nem tartja szükségesnek a jelentéktelen félistenek imádatát holmi azonnali, átmeneti haszon kedvéért. A félistenek az anyagi világ megsemmisülésekor imádóikkal együtt elpusztulnak. Áldásaik tehát anyagiak és ideiglenesek. Az anyagi világok lakóikkal együtt – beleértve a félisteneket és azok imádóit is – csupán buborékok a kozmikus óceánban. Ennek ellenére ebben a világban az emberek őrültként vágynak az olyan ideig-óráig tartó anyagi áldásra, mint a földbirtok, a család és minden élvezet, ami ezekkel jár, s az efféle tiszavirág életű dolgok megszerzése érdekében a félisteneket vagy az emberi társadalom hatalmas vezetőit imádják. Ha valaki egy politikai vezető imádatával miniszteri rangra emelkedik a kormányban, azt rendkívül nagy áldásnak tekintik. Az ideiglenes jutalom reményében sokan megalázkodnak az úgynevezett vezetők vagy „fejesek” előtt, és sikerrel is járnak. Az ilyen ostoba embereket nem érdekli a Kṛṣṇa-tudat, amely végleges megoldással szolgál az anyagi lét nehézségeire. Mindannyian az érzékkielégítéssel törődnek csupán, s a félistenekként ismert felhatalmazott élőlények imádatához vonzódnak, s azt remélik, hogy ezáltal valami parányi lehetőséget kapnak tőlük érzékeik élvezetére. Ebből a versből kiderül, hogy nagyon kevés az olyan ember, akit érdekel a Kṛṣṇa-tudat. A többség az anyagi élvezetbe merül, s ennek érdekében valamilyen nagy hatalmú élőlényt imád.

Az Úr a teremtője mindennek. Minden Tőle születik, Ő tart fenn mindent, s a megsemmisülés után minden Belé tér vissza. Ő a négy társadalmi rend teremtője is. A társadalmi felosztás az értelmiséggel, azaz szakkifejezéssel élve a brāhmaṇákkal kezdődik, mert ők a jóság kötőerejében vannak. A következő az irányítók osztálya, akiket kṣatriyáknak hívnak, mert a szenvedély kötőereje jellemzi őket. A vaiśyák, azaz a kereskedők a szenvedély és a tudatlanság kevert kötőerejében, a śūdrák, vagyis a kétkezi munkások pedig az anyagi természet tudatlanság kötőerejében élnek. Az emberi társadalom négy osztályát az Úr Kṛṣṇa teremtette, Ő azonban egyikhez sem tartozik, hiszen nem a feltételekhez kötött lelkek közül való, akik az emberi társadalom egy részét alkotják. Az emberi társadalom hasonlít bármelyik állati társadalomhoz, de az Úr megteremtette a fentiekben említett négy rendet, hogy kiemelje az embereket az állatias létből, s lehetővé tegye számukra, hogy fokozatosan fejlődjenek a Kṛṣṇa-tudatban. Hogy az ember milyen sajátságos tevékenységre érez hajlamot, azt az anyagi természet rá ható kötőereje határozza meg. Azokról az életjelenségekről, amelyek a különféle kötőerőkről tanúskodnak, a tizennyolcadik fejezet ír. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban még a brāhmaṇáknál is magasabb szinten áll. A brāhmaṇa szó arra utal, akinek jelleme alapján ismernie kell a Brahmant, a Legfelsőbb Abszolút Igazságot, ám a brāhmaṇák legtöbbjét csak az Úr Kṛṣṇa személytelen Brahman-megnyilvánulása érdekli. De aki a brāhmaṇák korlátolt tudásán túllépve az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Śrī Kṛṣṇát ismeri meg, az Kṛṣṇa-tudatúvá, más szóval vaiṣṇavává válik. A Kṛṣṇa-tudat magában foglalja a Kṛṣṇa különböző teljes kiterjedéseiről – például a Rāmáról, Nṛsiṁháról, Varāháról és másokról – szóló tudást is. És ahogyan Kṛṣṇa transzcendentálisan az emberi társadalom négy osztálya fölött áll, úgy a Kṛṣṇa-tudatú ember is transzcendentális az emberi társadalom valamennyi osztályához képest, beleértve a közösség, nemzet és faj szerinti felosztást is.

Az anyagi világnak megvannak a maga törvényei – például a király nem hibázhat, s az állam törvényei sem kötik. Ehhez hasonlóan, bár az Úr teremtette az anyagi világot, Őt nem befolyásolja annak működése. Teremt, de független marad a teremtéstől, míg az élőlényeket az anyagi javak fölötti uralkodási hajlamuknak köszönhetően az anyagi cselekedetek gyümölcsöző eredményei megkötik. Egy vállalat tulajdonosa nem felelős munkásai jó vagy rossz tetteiért – ők maguk felelnek értük. Érzékkielégítése érdekében minden élőlény végzi a maga tetteit, ám ezeket nem az Úr rendelte el. Az érzékek élvezetére vágyva anyagi tettekbe merülnek, s arra törekszenek, hogy haláluk után mennyei boldogságban legyen majd részük. Az Úr azonban önmagában teljes, ezért Őt nem vonzza az állítólagos mennyei boldogság. A mennyek félistenei az Ő szolgái, s egy vállalat tulajdonosához hasonlóan sohasem vágyik arra az alacsonyabb rendű boldogságra, amelyben munkásainak van része. Az Úr fölötte áll az anyagi tetteknek és azok visszahatásainak. A Föld növényzetéért például az eső nem felelős, noha nélküle egyetlen növény sem nőhet. A védikus smṛti a következőképpen erősíti meg ezt a tényt:

„Az anyagi teremtésekben az Úr az egyedüli legfelsőbb ok. A közvetlen ok az anyagi természet, amely által a kozmikus megnyilvánulás láthatóvá válik.” Számtalanféle teremtett élőlény van – félistenek, emberek, alacsonyabb rendű állatok –, s mindannyiukat múltbeli jó és rossz tetteik befolyásolják. Az Úr mindössze megadja nekik a megfelelő lehetőséget e tettek végrehajtásához, valamint biztosítja a természet kötőerőinek meghatározott befolyását, Ő azonban sohasem felelős teremtményei múltbeli vagy jelen tetteiért. A Vedānta-sūtra (2.1.34) megerősíti: vaiṣamya-nairghṛṇye na sāpekṣatvāt – az Úr egyetlen élőlénnyel szemben sem elfogult. Az élőlény maga felelős cselekedeteiért; az Úr csupán megadja számára a lehetőségeket az anyagi természet, a külső energia ügynöksége révén. Aki tökéletesen ismeri a karma, vagyis a gyümölcsöző tettek bonyolult törvényét, azt munkájának eredménye nem befolyásolja. Úgy is mondhatnánk, hogy aki ismeri az Úr transzcendentális természetét, az tapasztalt Kṛṣṇa-tudatos ember, ezért sohasem kényszerül arra, hogy engedelmeskedjen a karma törvényeinek. Aki semmit sem tud az Úr transzcendentális természetéről, s azt hiszi, hogy a közönséges élőlényekhez hasonlóan az Ő cselekedeteinek a célja is a gyümölcsöző eredmények elérése, az bizonyosan elvész a tettek visszahatásainak útvesztőjében. Aki azonban ismeri a Legfelsőbb Igazságot, az már felszabadult lélek, aki rendíthetetlen a Kṛṣṇa-tudatban.

Kétféle ember létezik: az egyiknek a szíve anyagi szennyeződéssel teli, míg a másiké mentes attól. A Kṛṣṇa-tudat mindkettőjük számára egyformán áldásos. Az anyagi szennyeződéssel teli embereknek azért kell elkezdeniük a Kṛṣṇa-tudat folyamatát, hogy az odaadó szolgálat szabályozó elveit követve fokozatosan megtisztulhassanak, míg azoknak, akik már megtisztultak a szennyeződésektől, azért kell folytatniuk tetteiket ebben a tudatban, hogy mások követhessék példájukat, s ez a hasznukra váljon. Az ostobák és a Kṛṣṇa-tudat kezdő gyakorlói gyakran vissza akarnak vonulni a tettektől, anélkül, hogy ismernék a Kṛṣṇa-tudat tudományát. Az Úr nem helyeselte Arjuna vágyát sem, aki szintén távol akart maradni a csatatéren rá váró feladatoktól. Az embernek csupán azt kell tudnia, hogyan kell cselekednie. Ha valaki lemond a Kṛṣṇa-tudat tetteiről, s egyedül, félrevonulva leül, hogy Kṛṣṇa-tudatot színleljen, az nem olyan jó, mint ha tetteket végezne, de valóban Kṛṣṇa kedvéért. Kṛṣṇa most azt tanácsolja Arjunának, hogy az Úr hajdani tanítványainak – például a napistennek, Vivasvānnak, akiről korábban szó volt – a nyomdokait követve cselekedjen Kṛṣṇa-tudatban. A Legfelsőbb Személy nemcsak saját múltbeli tetteiről tud, de azokéról is, akik a múltban gyakorolták a Kṛṣṇa-tudatot. A napisten tetteit állítja elénk példaként, aki sok millió évvel ezelőtt Tőle tanulta ezt a művészetet. Az Úr Kṛṣṇa valamennyi hajdani tanítványáról elmondja, hogy felszabadult lelkek voltak, akik az Általa kiszabott kötelességeiket végezték.

A Kṛṣṇa-tudatú tetteket a múltban élt igaz bhakták példáját követve kell végrehajtanunk – ezt ajánlja a tizenötödik vers. Hogy miért nem szabad függetlenül cselekednünk, azt a következő sorok magyarázzák meg.

Ahogyan azt a fejezet elején elmondtuk, ha valaki Kṛṣṇa-tudatban akar cselekedni, egy felhatalmazott vezető útmutatását kell követnie, aki tagja a tanítványi láncolatnak. A Kṛṣṇa-tudat útjáról először a napisten hallott, aki később fiát, Manut oktatta erről, Manu pedig később fiának, Ikṣvākunak mondta el ugyanezt. Láthatjuk tehát, hogy a Kṛṣṇa-tudat nagyon régóta jelen van a Földön. Mindenkinek a tanítványi láncolat korábbi, hiteles tagjainak nyomdokait kell követnie, másképp még a legértelmesebb ember is zavarba jöhet a helyes Kṛṣṇa-tudatos tetteket illetően. Ezért határozta el az Úr, hogy Arjunát személyesen fogja oktatni róla. Az Úr tehát maga tanítja Arjunát, ezért az, aki Arjunát követi, semmiképpen nem tévedhet meg.

Az írások szerint a tökéletlen tapasztalati tudás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy ez alapján ki lehessen jelölni a vallás útjait – egyedül az Úr mondhatja ki annak alapelveit. Dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam (Śrīmad-Bhāgavatam 6.3.19). Senkinek sem szabad a tökéletlen spekulálás segítségével vallásos elveket kitalálnia. A kiváló, hiteles tekintélyek – Brahmā, Śiva, Nārada, Manu, a Kumārák, Kapila, Prahlāda, Bhīṣma, Śukadeva Gosvāmī, Yamarāja, Janaka és Bali Mahārāja – nyomdokait kell követnünk. Spekulálással nem lehet kiokoskodni, mi a vallás és mi az önmegvalósítás. Ezért bhaktái iránti indokolatlan kegyéből az Úr személyesen magyarázza el Arjunának, hogy mi a cselekvés és mi a tétlenség. Egyedül a Kṛṣṇa-tudatban végrehajtott tettek szabadíthatják ki az embert az anyagi lét kötelékei közül.

Ha valaki komolyan elhatározta, hogy megszabadul az anyagi kötelékektől, meg kell értenie, mi a különbség a cselekvés, a tétlenség és az önkényes tett között. Ez egy rendkívül nehéz téma, ezért meg kell próbálnunk elemezni a tettet, a visszahatást és a helytelen cselekvést. Ahhoz, hogy megértsük a Kṛṣṇa-tudatot és a cselekvés különféle fajtáit, meg kell ismernünk a Legfelsőbbhöz fűződő kapcsolatunkat. Aki ugyanis ismeretet szerez erről, az tökéletesen tudja, hogy minden élőlény az Úr örök szolgája, következésképpen mindenkinek Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednie. Az egész Bhagavad-gītā ehhez a végkövetkeztetéshez vezet el. Minden más végkövetkeztetés, ami ellentétben áll ezzel a tudattal és a vele járó tettekkel, vikarma, azaz tiltott cselekedet. Ahhoz, hogy mindezt az ember megértse, a Kṛṣṇa-tudat hiteles szaktekintélyeinek társaságát kell keresnie. Tőlük kell eltanulnia a titkot, s ez ugyanolyan jó, mintha közvetlenül az Úrtól hallana róla. Aki nem így tesz, legyen bármilyen okos ember, csak összezavarodik.

A Kṛṣṇa-tudatban cselekvő ember automatikusan mentes a karma béklyóitól. Minden tettét Kṛṣṇáért végzi, ezért nem élvezi munkája visszahatásait, s nem is szenved azoktól. Ő tehát az értelmes lény az emberi társadalomban, noha Kṛṣṇáért számtalan tettet végrehajt. Az akarma visszahatások nélküli tettet jelent. Az imperszonalista félelemből felhagy a gyümölcsöző cselekedetekkel, nehogy a visszahatások akadályozzák előrehaladását az önmegvalósítás útján, ám a személyes filozófia híve ismeri valódi helyzetét, azaz tudja, hogy ő az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgája, ezért Kṛṣṇa-tudatú tetteket végez. Mindent Kṛṣṇáért tesz, így szolgálata közben csupán transzcendentális boldogságot élvez. Akik ezen az úton járnak, azok köztudottan mentesek a személyes érzékkielégítés vágyától. Az a tudat, hogy az ember Kṛṣṇa örök szolgája, megvéd a tettek minden visszahatásától.

Csak az értheti meg a Kṛṣṇa-tudatú ember cselekedeteit, aki teljes tudással rendelkezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember mentes minden érzékkielégítő hajlamtól, mert megértette eredeti helyzetét, azt, hogy ő az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgája, s ez a tökéletes tudás felégette tettei visszahatásait. Az a valóban bölcs, aki szert tett erre a tökéletes tudásra. Annak a tudásnak a kibontakozását, mely szerint az ember az Úr örök szolgája, a tűzhöz hasonlítják. Az ilyen tűz ha egyszer lángra lobban, képes felégetni a tettek bármilyen visszahatását.

A tettek börtönéből kiszabadulni egyedül a Kṛṣṇa-tudatban lehetséges, amikor mindent Kṛṣṇáért teszünk. A Kṛṣṇa-tudatú ember az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránti tiszta szeretetből végzi munkáját, ezért nem vágyik annak eredményére. Még saját létfenntartása miatt sem aggódik, mindent Kṛṣṇára bíz. Nem törődik a gyűjtögetéssel, és azzal sem, hogy megvédelmezze a már tulajdonában lévő dolgokat. Minden tőle telhetőt megtesz kötelessége végzése érdekében, s mindent Kṛṣṇára bíz. Az ilyen ember, aki megvált minden ragaszkodástól, mentes a jó és rossz visszahatásoktól, s ez olyan, mintha nem cselekedne. Ez jellemzi az akarmát, vagyis a gyümölcsöző visszahatások nélküli cselekvést. Minden más tett, ami nem Kṛṣṇa-tudatú, leköti végrehajtóját. Ez a vikarma valódi természete, ahogyan az előzőekben elmondtuk.

A Kṛṣṇa-tudatú ember nem számít tettei jó vagy rossz eredményére. Elméjét és értelmét teljesen uralma alatt tartja. Tudja, hogy mivel szerves része a Legfelsőbbnek, az egész szerves részeként nem ő maga cselekszik, hanem a Legfelsőbb cselekszik rajta keresztül. A kéz sem a saját, hanem az egész test erőfeszítésének köszönhetően mozog. A Kṛṣṇa-tudatú ember mindig a legfelsőbb kívánsághoz igazodik, mert saját érzékkielégítésére nem vágyik. Éppen úgy működik, mint egy gépalkatrész. Ahogyan egy gépalkatrésznek karbantartásra, olajozásra és tisztításra van szüksége, úgy a Kṛṣṇa-tudatú embernek is gondoskodnia kell létéről munkájával, hogy alkalmas legyen az Úr transzcendentális szerető szolgálatára. Éppen ezért tettei visszahatásai egyáltalán nem hatnak rá. Az állathoz hasonlóan neki sincsen tulajdonjoga még a saját teste fölött sem. A kegyetlen gazda néha megöli a tulajdonában lévő állatot, az állat mégsem tiltakozik, s valójában semmi függetlensége nincs. Az önmegvalósításban elmélyedt Kṛṣṇa-tudatú embernek nem marad ideje arra, hogy jogtalanul bármilyen anyagi dolog birtokosa legyen. Teste fenntartása érdekében sem tartja szükségesnek, hogy tisztességtelen módszerekkel keressen pénzt. Éppen ezért az efféle anyagi bűnök nem fertőzik be, s mentes cselekedeteinek valamennyi visszahatásától.

A Kṛṣṇa-tudatú ember még teste fenntartása érdekében sem tesz erőfeszítést, s megelégszik a magától kínálkozó haszonnal. Nem koldul és nem kér kölcsön, hanem becsületesen dolgozik, legjobb tudása szerint. Elégedett azzal, amihez tisztességes munka révén hozzájut, s így függetlenül tartja fenn magát. Nem hagyja, hogy bárki tevékenysége megzavarja saját Kṛṣṇa-tudatú tetteit, ám az Úr szolgálata kedvéért bármit megtehet, az anyagi világ kettősségei nem zavarják meg. Ezek a kettősségek a hőség és hideg, fájdalom és boldogság stb. formájában érzékelhetők. A Kṛṣṇa-tudatú ember fölötte áll a kettősségeknek, mert Kṛṣṇa kedvéért kész bármit megtenni, éppen ezért a sikerben és a kudarcban egyaránt rendíthetetlen. Ezek a jelek akkor mutatkoznak meg, ha valaki teljes mértékben elsajátította a transzcendentális tudást.

Teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válva az ember megszabadul minden kettősségtől, s így megtisztul az anyagi kötőerők szennyeződésétől is. Azért szabadulhat fel, mert ismeri eredeti helyzetét, kapcsolatát Kṛṣṇával, s így elméjét semmi sem térítheti el a Kṛṣṇa-tudattól. Bármit tesz tehát, azt Kṛṣṇáért, az eredeti Viṣṇuért teszi, s így valamennyi tette áldozat, mert annak hívják mindazt, aminek célja a Legfelsőbb Személy, Viṣṇu, Kṛṣṇa öröme. Az ilyen tett visszahatása kétségtelenül a transzcendensbe olvad, így az embernek nem kell szenvednie az anyagi visszahatásoktól.

Ez a vers azt írja le, hogyan vezethetik az embert a Kṛṣṇa-tudatú tettek végül a lelki célhoz. A Kṛṣṇa-tudat különféle cselekedeteiről a következő versek írnak, míg ebben a versben magának a Kṛṣṇa-tudatnak az elvéről olvashatunk. Az anyagi szennyeződés fertőjébe merült feltételekhez kötött lélek csakis az anyagi atmoszférában cselekedhet, ám ki kell kerülnie ebből a közegből. Ezt a célt szolgálja a Kṛṣṇa-tudat folyamata. Ahogyan a túl sok tejtermék fogyasztásától bélrendszeri bántalmakban szenvedő embert egy másik tejtermék, a túró hozza helyre, úgy az anyagban elmerült lelket a Kṛṣṇa-tudatban végrehajtott tettek gyógyítják ki, ahogyan azt a Gītā itt kijelenti. Ezt a folyamatot általában yajñának nevezik, olyan tetteknek (áldozatoknak), amelyeket kizárólag Viṣṇu, Kṛṣṇa érdekében hajtanak végre. Minél több Kṛṣṇa-tudatú – azaz egyedül Viṣṇu örömét szolgáló – cselekedetet végzünk az anyagi világban, a teljes elmélyülés következtében annál inkább lelkivé válik az atmoszféra. A brahma (Brahman) szó jelentése: „lelki természetű”. Az Úr transzcendentális, és lelki testének sugarait brahmajyotinak, lelki ragyogásnak nevezik. Minden, ami létezik, ebben a brahmajyotiban van, ám amikor ezt a jyotit az illúzió (māyā), vagyis az érzékkielégítés fedi be, akkor anyagnak hívják. Ezt az anyagi fátylat azonban a Kṛṣṇa-tudattal azonnal el lehet távolítani. Így a Kṛṣṇa-tudat érdekét szolgáló felajánlás, az ilyen áldozatot vagy hozzájárulást elfogadó közeg, az elfogadás folyamata, az áldozó és az eredmény is mind Brahman – vagyis az Abszolút Igazság. A māyāval befedett Abszolút Igazságot anyagnak hívják. Az Abszolút Igazsággal kapcsolatba kerülő anyag visszanyeri lelki természetét. A Kṛṣṇa-tudat az a folyamat, amivel az illúzióban lévő tudatot Brahmanná, vagyis a Legfelsőbbé változtatjuk át. Amikor az elme teljesen elmerül a Kṛṣṇa-tudatban, azt samādhinak, transznak nevezik. Ilyen transzcendentális tudatban bármit teszünk, azt yajñának, az Abszolút kedvéért végzett áldozatnak hívják. A lelki tudat ezen állapotában az áldozó, a hozzájárulás, az áldozat folyamata, az áldozat végrehajtója vagy vezetője és az eredmény vagy a végső nyereség mind eggyé válik az Abszolútban, vagyis a Legfelsőbb Brahmanban. Ez a Kṛṣṇa-tudat módszere.

Ahogyan korábban olvashattuk, a kötelességét Kṛṣṇa-tudatban végző embert tökéletes yogīnak, első rangú misztikusnak nevezik. Vannak azonban, akik a félistenek számára mutatnak be hasonló áldozatokat, mások pedig a Legfelsőbb Brahmannak, vagyis a Legfelsőbb Úr személytelen arculatának áldoznak. Tehát a különféle kategóriáknak megfelelően különféle áldozatok vannak. A sokféle végrehajtó sokféle áldozatvégzése csupán látszólag tér el egymástól. Az áldozat valójában a Yajñának is nevezett Legfelsőbb Úr, Viṣṇu kielégítését jelenti. A különféle áldozatokat két fő csoportba sorolhatjuk: 1. világi javak feláldozása és 2. áldozat a transzcendentális tudás művelésével. Akik Kṛṣṇa-tudatúak, azok minden anyagi tulajdonukat feláldozzák, hogy elégedetté tegyék a Legfelsőbb Urat, míg akik ideiglenes anyagi boldogságra vágynak, földi javaik felajánlásával a félisteneknek, többek között Indrának vagy a napistennek akarnak a kedvében járni. Az imperszonalisták önazonosságukat áldozzák fel, amikor a személytelen Brahmanba olvadnak. A félistenek olyan nagy hatalmú élőlények, akiket a Legfelsőbb Úr bízott meg azzal, hogy gondoskodjanak az anyagi világ valamennyi aspektusának működésről, vagyis az univerzum hő-, víz- és fényellátásáról, ügyeljenek annak fenntartására, és tartsák az ellenőrzésük alatt. Az anyagi jólétre vágyakozók a félisteneket imádják a védikus szertartásokkal, különféle áldozatok végrehajtásával. Bahv-īśvara-vādīknak, azaz sokistenhívőknek nevezik őket. Mások, akik az Abszolút Igazság személytelen aspektusát imádják, s a félistenek formáit ideiglenesnek tekintik, egyéni önazonosságukat áldozzák a legfelsőbb tűzbe, s a Legfelsőbb létébe olvadva véget vetnek egyéni létüknek. Ezek az imperszonalisták filozófiai spekulációval töltik az idejüket, így próbálják megérteni a Legfelsőbb transzcendentális természetét. Összefoglalva tehát a munka gyümölcseiért dolgozók az anyagi élvezet reményében javaikat áldozzák fel, míg az imperszonalisták anyagi megjelöléseikről mondanak le, hogy a Legfelsőbb létébe merüljenek. Az imperszonalista számára a Legfelsőbb Brahman az áldozás tűzoltára, felajánlása pedig az önvaló, melyet a Brahman lángja emészt fel. Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatú ember – amilyen Arjuna is volt – azért áldoz fel mindent, hogy Kṛṣṇa kedvében járjon, s mindenét, minden anyagi tulajdonát és önmagát is Kṛṣṇának adja. Ő tehát a legkiválóbb yogī, aki azonban egyéni létét nem veszíti el.

Az emberi élet négy rendje tagjainak, a brahmacārīknak, a gṛhastháknak, a vānaprastháknak és a sannyāsīknak egyaránt a legkiválóbb yogīkká, transzcendentalistákká kell válniuk. Az emberi élet célja nem az, hogy az állatokhoz hasonlóan az érzékkielégítésnek éljünk, éppen ezért az emberi élet négy rendje úgy lett megteremtve, hogy tagjaik tökéletessé válhassanak a lelki életben. A brahmacārīk, akik a hiteles lelki tanítómester felügyelete alatt tanulnak, úgy uralkodnak az elméjükön, hogy távol tartják magukat az érzékkielégítéstől. A brahmacārī csupán a Kṛṣṇa-tudattal kapcsolatos szavakat hallgatja meg. A megértés alapja a hallás, ezért a tiszta brahmacārī teljesen elmélyed a harer nāmānukīrtanában, az Úr dicsőségének hallgatásában és éneklésében. Kerüli az anyagi hangvibrációkat, s hallását egyedül a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa transzcendentális hangvibrációjával köti le. A családosok, akik számára engedélyezett bizonyos fokú érzékkielégítés, nagy önmegtartóztatással teszik azt. A nemi élvezet, az alkohol- és kábítószer-fogyasztás, a húsevés az emberi társadalomban általánosan megmutatkozó tendenciák, ám a szabályok szerint élő családos nem merül a korlátlan szexualitás és a többi érzékkielégítés élvezetébe. A vallásos életen alapuló házasság minden civilizált társadalomban megtalálható, mert ez a módja a nemi élet korlátozásának. A korlátozott, ragaszkodás nélküli nemi élet szintén egyfajta yajña, mert a mértékletes házasember a magasabb rendű transzcendentális élet érdekében feláldozza az érzékkielégítésre való hajlamát.

Ez a vers a Patañjali alapította yoga-rendszerre utal. Patañjali Yoga-sūtrája pratyag-ātmānak és parāg-ātmānak nevezi a lelket. Ha a lélek ragaszkodik az érzéki élvezethez, parāg-ātmānak nevezik, ha azonban lemond az érzéki élvezetről, pratyag-ātmā a neve. A lélek alá van vetve a testen belüli tízféle levegő működésének, s ez a légzés folyamatán keresztül érzékelhető. A Patañjali-féle yoga-rendszer a testlevegő működésének gyakorlati szabályozását tanítja. Ennek célja, hogy a belső levegő működése végső soron elősegítse a lélek megtisztulását az anyagi ragaszkodástól. E yoga-rendszer szerint a végső cél a pratyag-ātmā. Ez a pratyag-ātmā tartózkodik minden anyagi cselekedettől. Az érzékek és az érzéktárgyak kölcsönhatásban állnak egymással: a fül a hanggal a hallás érdekében, a szem a formával a látás érdekében, az orr az illattal a szaglás érdekében, a nyelv az ízzel az ízlelés érdekében, a kéz a tapintással a tapintásérzékelés érdekében. Ily módon mindegyik érzék az önvalón kívüli cselekedetekbe merül. Ezeket hívják a prāṇa-vāyu tevékenységeinek. Az apāṇa-vāyu lefelé megy, a vyāna-vāyu az összehúzódást és a tágulást segíti elő, a samāna-vāyu az egyensúlyt szabályozza, az udāna-vāyu pedig felfelé megy. A megvilágosodott tudatú ember mindezeket az önmegvalósítás érdekében használja.

Ezeket az áldozatokat több kategóriába lehet sorolni. Vannak emberek, akik különféle jótékony adományok formájában áldozzák fel javaikat. Indiában a gazdag kereskedők közössége és a hercegi családok sokféle jótékonysági intézményt nyitnak – dharma-śālākat, anna-kṣetrákat, atithi-śālākat, anāthālayákat és vidyā-pīṭhákat. Más országokban is szép számmal akadnak kórházak, idősotthonok és hasonló jótékonysági létesítmények, melyek a szegények és elesettek etetéséről, oktatásáról és orvosi kezeléséről gondoskodnak. Az efféle jótékonysági cselekedeteket együttesen dravyamaya-yajñának hívják. Vannak, akik egy magasabb színvonalú élet vagy az univerzum felsőbb bolygóinak elérése reményében önszántukból mindenféle vezeklést vállalnak magukra, mint amilyen a candrāyaṇa vagy a cāturmāsya. Ők szigorú fogadalmakat tesznek, és meghatározott szabályok szerint élik az életüket. Aki betartja a cāturmāsya fogadalmát, az az év négy hónapján át (júliustól októberig) nem borotválkozik, tartózkodik bizonyos ételektől, csak egyszer eszik egy nap, és nem mozdul ki otthonról. A kényelmes élet efféle feláldozását tapomaya-yajñának nevezik. Mások különféle misztikus yogákat, például Patañjali yoga-rendszerét gyakorolják, hogy az Abszolút létébe olvadjanak, vagy a haṭha- illetve aṣṭāṅga-yogával foglalkoznak, hogy bizonyos képességekre tegyenek szert. Vannak, akik a szent zarándokhelyeket látogatják sorra. E tevékenységeket együttesen yoga-yajñának hívják, olyan áldozatoknak, melyeknek célja egy bizonyos fajta tökéletesség elérése ebben az anyagi világban. Vannak olyanok, akik a különféle védikus írásokat tanulmányozzák, főleg az upaniṣadokat és a Vedānta-sūtrát, más szóval a sāṅkhya filozófiát. Ezeket összefoglaló néven svādhyāya-yajñának, a tanulás áldozatának nevezik. Ezek a yogīk valamennyien hűségesen végrehajtják a különféle áldozatokat, s egy magasabb rendű életre törekszenek. A Kṛṣṇa-tudat azonban egészen más: ez a Legfelsőbb Úr közvetlen szolgálatát jelenti. A Kṛṣṇa-tudatot az említett áldozatfajták egyikével sem lehet elérni – kizárólag az Úr és az Ő hiteles bhaktája kegye teszi azt lehetővé. A Kṛṣṇa-tudat éppen ezért transzcendentális.

Ezt a lélegzésfolyamatot szabályozó yogát prāṇāyāmának hívják, ami a haṭha-yoga különféle ülőhelyzeteinek gyakorlásával kezdődik. Ezek a módszerek ajánlottak ahhoz, hogy az ember szabályozni tudja érzékeit, s fejlődni tudjon a lelki önmegvalósítás útján. Gyakorlásuk a testen belüli levegők szabályozását foglalja magában azáltal, hogy megfordítja azok haladási irányát. Az apāṇa levegő lefelé, a prāṇa pedig felfelé megy. A prāṇāyāma-yogī a megszokottal épp ellentétes módon lélegzik, míg csak az áramlatok a pūraka állapotba, vagyis egyensúlyba nem kerülnek. A kilégzés belégzésbe ajánlását recakának hívják. Amikor valaki mindkét levegőáramlást teljesen beszünteti, azt kumbhaka-yogának nevezik. E yoga gyakorlásával a yogī meghosszabbíthatja életét, hogy tökéletessé tehesse lelki önmegvalósítását. Az intelligens yogī egyetlen élet alatt akarja elérni a tökéletességet, s nem vár a következőre. A kumbhaka-yoga végzésével a yogīk sok-sok évvel teszik hosszabbá az életüket. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban automatikusan uralkodni tud az érzékei fölött, mert mindig az Úr transzcendentális szerető szolgálatában cselekszik. Érzékei állandóan Kṛṣṇa szolgálatába merülnek, így nincs lehetőség arra, hogy más dolog kösse le őket. Természetes tehát, hogy élete végén az ilyen ember az Úr Kṛṣṇa transzcendentális hajlékára jut, következésképpen nem törekszik arra, hogy meghosszabbítsa életét. Azon nyomban eléri a felszabadulást, ahogyan azt a Bhagavad-gītā (14.26) is kijelenti:

„Aki az Úr tiszta odaadó szolgálatát végzi, az az anyagi természet kötőerői fölé emelkedik, s azonnal a lelki síkra kerül.” A Kṛṣṇa-tudatú ember a transzcendentális síkról indul, és mindig ebben a tudatban van, éppen ezért nem esik vissza, s végül eljut az Úr lakhelyére. Ha az ember csak kṛṣṇa-prasādát fogyaszt, azaz csak olyan ételt eszik, amit az Úrnak felajánlott, természetes módon szabályozza az étkezését. Az evés csökkentése rendkívül sokat segít az érzékek szabályozásában. Ha nem vagyunk képesek uralkodni érzékeinken, nem szabadulhatunk ki az anyagi kötelékekből.

A különféle áldozatok – a tulajdon feláldozása, a Védák vagy a különböző filozófiai elméletek tanulmányozása, a yoga-rendszer gyakorlása – eddigi leírásából kitűnik, hogy mindegyiknek az érzékek szabályozása a célja. Az anyagi lét alapvető oka az érzékkielégítés, ezért amíg el nem hagyjuk az érzékkielégítés síkját, nincs esélyünk a teljes tudás, teljes boldogság és teljes lét jellemezte örök szint elérésére. Ez a szint az örökkévaló, vagyis a Brahman atmoszférában van. Valamennyi említett áldozat abban segít, hogy megtisztuljunk az anyagi lét bűnös visszahatásaitól. Ez a fejlődés nemcsak boldoggá és gazdaggá teszi az egyént ebben az életben, de teste elhagyása után Isten örök birodalmába is eljuttatja, ahol vagy a személytelen Brahmanba olvad, vagy pedig az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa társaságát élvezheti.

Bármilyen anyagi létformában van az élőlény, soha nincs tisztában igazi helyzetével. Jelenlétünk az anyagi világban bűnös életeink sokszoros visszahatásainak köszönhető. A tudatlanság a bűnös élet oka, a bűnös élet pedig az anyagi lét folytatódását idézi elő. Az emberi létforma az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljunk e béklyótól. A Védák ennek érdekében esélyt adnak a menekülésre azáltal, hogy megmutatják a vallás, az anyagi kényelem és a szabályokhoz kötött érzékkielégítés útját, s végül azt a módszert is megtanítják, aminek segítségével végleg kiszabadulhatunk nyomorúságos helyzetünkből. A vallás, vagyis az előzőekben említett különféle áldozatok útját követve gazdasági problémáink maguktól megoldódnak. A yajña végrehajtásával elegendő mennyiségű élelemhez, tejhez stb. jutunk, még az állítólagos népességszaporulat ellenére is. A test teljes ellátása után természetesen az érzékek kielégítése a következő lépés. Ezért a szabályokhoz kötött érzékkielégítés érdekében a Védák szent házasságot írnak elő, mely által az ember felemelkedik arra a szintre, ahol megszabadul az anyagi kötelékektől. E szabad élet legteljesebb tökéletességét a Legfelsőbb Úr társasága jelenti. Ahogyan arról korábban olvashattunk, a tökéletességet a yajña (áldozat) végzésével lehet elérni. Hogyan remélhet valaki boldog életet ebben a testben – a következő testről nem is beszélve, melyet egy másik bolygón kap majd –, ha nem akar a Védák szellemében yajñát végezni? A különféle mennyei bolygókon az anyagi kényelem különböző fokozataival találkozhatunk, s azokra, akik yajñát végeznek, minden esetben mérhetetlen öröm vár. Ám a legnagyobb boldogság, amit az ember elérhet, az, ha a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával eljut a lelki bolygókra. Ezért az anyagi lét valamennyi problémájára a Kṛṣṇa-tudatos élet a megoldás.

Ahogyan azt az előzőekben elmondtuk, a Védák sokféle áldozatot ajánlanak a különböző tevékenységek végzői számára. Ezek az áldozatok olyan rendszert alkotnak, hogy a testi életfelfogásban mélyen elmerülő emberek a testükkel, az elméjükkel vagy akár az értelmükkel is végezhetik azokat. Ezzel együtt azonban mindegyik yajñát azért ajánlják, hogy végrehajtójuk megszabaduljon a testtől. Az Úr saját szavaival erősíti meg ezt ebben a versben.

Minden áldozat célja a teljes tudás elérése, majd az anyagi szenvedésektől való megszabadulás, és végül a Legfelsőbb Úr szerető transzcendentális szolgálata (a Kṛṣṇa-tudat). E különféle áldozati cselekedeteket azonban titok fedi. Meg kell ismernünk ezt a titkot. Az áldozatok olykor a végrehajtó sajátos hitének megfelelően különféle formát öltenek. Ha az áldozat végrehajtójának hite elérte a transzcendentális tudás síkját, akkor őt fejlettebbnek kell tekinteni, mint azt, aki ilyen tudás nélkül csupán az anyagi javakat áldozza fel, mert tudás hiányában az áldozat anyagi jellegű marad, és nem jár lelki haszonnal. Az igazi tudás a Kṛṣṇa-tudatban, a transzcendentális tudás legmagasabb fokán éri el tetőpontját. Ha nem emelkednek a tudás síkjára, az áldozatok anyagi tettek maradnak. Ha azonban elérik a transzcendentális tudás e szintjét, akkor minden ilyen cselekedet lelki jellegű lesz. Az áldozati tetteket a végrehajtók tudata alapján néha karma-kāṇḍának (gyümölcsöző cselekedeteknek), néha pedig jñāna-kāṇḍának (az igazságot kereső tudásnak) nevezzük. Jobb, ha a tudás a végső cél.

A lelki megvilágosodás útja kétségtelenül nehéz, ezért az Úr azt tanácsolja, hogy forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, aki tagja az Úrtól eredő tanítványi láncolatnak. Senki sem lehet hiteles lelki tanítómester, ha nem tartozik a tanítványi láncolathoz. Az Úr az eredeti lelki tanítómester, így a Tőle eredő tanítványi láncolat tagja képes az Úr üzenetét változtatás nélkül átadni tanítványának. Az ostoba képmutatók körében nagyon népszerű, hogy kitalálnak egy saját folyamatot, ezzel azonban senki sem tehet szert a lelki megvilágosodásra. A Bhāgavatam (6.3.19) azt írja: dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam, a vallás útját maga az Úr szabja meg. Ezért az elmebeli spekuláció vagy az unalmas logika nem vezetik az embert a helyes ösvényre. A tudás könyveinek saját szeszélyeink alapján való tanulmányozásával sem lehet fejlődni a lelki életben. A tudásért egy hiteles lelki tanítómesterhez kell fordulnunk. Az ilyen lelki tanítómestert teljes meghódolással kell elfogadnunk, és minden alaptalan büszkeségérzet nélkül kell szolgálnunk, akár egy cseléd. A lelki életben tett fejlődés titka az önmegvalósítást elért lelki tanítómester elégedettsége. Ha valaki lelki tudásra vágyik, arra a tudakozódás és alázatosság a helyes módszer. Mindaddig hiába érdeklődünk a nagy tudású lelki tanítómestertől, amíg nem vagyunk alázatosak és szolgálatkészek. A lelki tanítómester próbára teszi tanítványát, akinek ki kell állnia e próbát. Ha meggyőződik tanítványa őszinte vágyáról, igaz lelki tudással áldja meg őt. Ez a vers a vakon követést és az abszurd tudakozódást egyaránt elítéli. Nemcsak alázatosan kell hallgatni a lelki tanítómester szavait, de az engedelmesség, a szolgálat és a kérdések segítségével alaposan meg is kell érteni mindazt, amit mond. A hiteles lelki tanítómester természeténél fogva nagyon kedves tanítványához, így aztán ha a tanítvány alázatos és mindig szolgálatkész, a tudakozódás és a tanítás kölcsönös viszonya tökéletessé válik.

Ha az ember tudásra tett szert egy önmegvalósított lélektől, vagyis attól, aki a dolgokat a maguk valójában ismeri, akkor megtanulja, hogy minden élőlény az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa szerves része. Azt a felfogást, miszerint létünk Kṛṣṇától független, māyānak hívják (mā – nem, yā – ez). Egyesek úgy gondolják, semmi közünk Kṛṣṇához, hogy Kṛṣṇa csupán egy kiemelkedő történelmi személyiség, az Abszolút viszont a személytelen Brahman. Valójában – amint a Bhagavad-gītā írja – ez a személytelen Brahman nem más, mint a Kṛṣṇa személyes formájából áradó ragyogás. Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden létező dolog oka. A Brahma-saṁhitā egyértelműen kijelenti, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden ok oka. Még a sok millió inkarnáció is az Ő kiterjedése, s éppen így az élőlények is Kṛṣṇa kiterjedései. A māyāvādī filozófusok tévednek, amikor azt hiszik, hogy Kṛṣṇa sok kiterjedésében elveszíti saját különálló létét. Ez anyagi gondolkodás. Az anyagi világban azt tapasztaljuk, hogy egy tárgy elveszíti eredeti formáját, ha töredék részekre oszlik. A māyāvādī filozófusok képtelenek megérteni, hogy abszolút azt jelenti, hogy egy meg egy az egy, és egy mínusz egy is egy. Ez jellemzi az abszolút világot.

Az abszolút tudomány kellő ismerete hiányában most illúzió borít bennünket, ezért különállóknak hisszük magunkat Kṛṣṇától. Noha valóban Kṛṣṇa elkülönült részei vagyunk, nem különbözünk Tőle. Az élőlények testi különbözősége māyā, vagyis valótlanság. Mindannyiunknak az a feladatunk, hogy elégedetté tegyük Kṛṣṇát. Csakis a māyā hatása alatt hitte Arjuna, hogy a rokonaihoz fűződő ideiglenes testi kapcsolat fontosabb a Kṛṣṇához fűződő örök lelki kapcsolatánál. A Bhagavad-gītā egész tanítása ezt a végkövetkeztetést helyezi a középpontba: az élőlény Kṛṣṇa örök szolgája, ezért nem választható el Tőle, s ha különállónak gondolja magát Kṛṣṇától, az māyā. Az élőlényeknek – mint a Legfelsőbb elkülönült szerves részeinek – feladatuk van, amit teljesíteniük kell. Erről megfeledkezvén időtlen idők óta különböző – olykor emberi, olykor állati, olykor félisteni stb. – testeket öltenek magukra. Az efféle testi különbségek oka az, hogy az élőlények megfeledkeznek az Úr transzcendentális szolgálatáról. Ha valaki a Kṛṣṇa-tudat révén Kṛṣṇa transzcendentális szolgálatához lát, azonnal megszabadul ettől az illúziótól. Ilyen tiszta tudást csakis egy hiteles lelki tanítómester adhat, s ezáltal az ember megszabadulhat attól a tévhittől, hogy az élőlény egyenlő Kṛṣṇával. A tökéletes tudás azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Lélek, Kṛṣṇa minden élőlény végső menedéke. Ha az élőlények elhagyják ezt a védelmet, az anyagi energia varázsa ejti csapdába őket, melynek hatása alatt azt képzelik, hogy függetlenek. Ily módon a különféle anyagi önazonosítások következtében megfeledkeznek Kṛṣṇáról. Ha azonban ezek a megtévesztett élőlények ismét Kṛṣṇa-tudatúvá válnak, akkor tudhatjuk, hogy a felszabadulás útján haladnak, ahogyan azt a Bhāgavatam (2.10.6) is megerősíti: muktir hitvānyathā-rūpaṁ svarūpena vyavasthitiḥ. A felszabadulás azt jelenti, hogy az ember újra elfoglalja eredeti helyzetét mint Kṛṣṇa örök szolgája, azaz Kṛṣṇa-tudatú lesz.

Eredeti helyzetünk – Kṛṣṇával való kapcsolatunk – megfelelő felismerése olyan csodálatos dolog, hogy azon nyomban kimenthet bennünket a tudatlanság óceánjából, ahol létünkért küzdünk. Az anyagi világot néha a tudatlanság óceánjának, néha pedig égő erdőnek nevezik. Bármennyire is ügyes úszó valaki, az óceánban a létért folytatott küzdelem rendkívül kíméletlen. A legdicsőbb életmentő az, aki eljön, és kimenti az óceánban küszködő úszót. A felszabadulás útja az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől kapott tökéletes tudás. A Kṛṣṇa-tudat hajója nagyon egyszerű, ugyanakkor a legnagyszerűbb is.

Az önvalóról és a Felsőbb Önvalóról, valamint a kettőjük kapcsolatáról szóló tökéletes tudást e vers a tűzhöz hasonlítja. A tűz nemcsak az istentelen tettek valamennyi visszahatását égeti hamuvá, de a jókét is. A visszahatásnak több fokozata van: kialakuló, érlelődő, már megkapott és előzetes. Az élőlény eredeti helyzetéről szóló tudás azonban valamennyit elhamvasztja. Ha valaki teljes tudással rendelkezik, akkor minden visszahatás, a priori és a posteriori egyaránt elhamvad. A Védák (Bṛhad-āraṇyaka-upaniṣad 4.4.22) kijelentik: ubhe uhaivaiṣa ete taraty amṛtaḥ sādhv-asādhūnī. „Az ember a jó és a rossz tett visszahatásaitól egyformán megszabadul.”

Amikor transzcendentális tudásról beszélünk, a lelki tudást értjük alatta. Semmi sem magasztosabb és tisztább tehát a transzcendentális tudásnál. Rabságunk oka a tudatlanság, felszabadulásunké pedig a tudás, mely az odaadó szolgálat érett gyümölcse. A transzcendentális tudás birtokában az embernek nem kell máshol kutatnia a béke után, hiszen bensőjében örvend annak. Más szóval ez a tudás és béke a Kṛṣṇa-tudatban éri el tetőfokát. Ez a Bhagavad-gītā végső szava.

A Kṛṣṇa-tudat tudományára csak a Kṛṣṇában szilárdan hívő, erős hittel rendelkező ember tehet szert. Erős hitűnek azt nevezik, aki meg van győződve arról, hogy ha Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, elérheti a legmagasabb szintű tökéletességet. Ezt a hitet az odaadó szolgálat végzésével és a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklésével lehet elérni, amely megtisztítja a szívet minden anyagi szennytől. Mindenek fölött azonban meg kell tanulnunk uralkodni az érzékek felett. Aki Kṛṣṇába veti hitét és uralkodik az érzékein, az könnyen és gyorsan tökéletessé válhat a Kṛṣṇa-tudat tudományában.

A számos mértékadó és hiteles kinyilatkoztatott szentírás közül a Bhagavad-gītā a legjobb. A csaknem állatként élő emberek nem hisznek a kinyilatkoztatott szentírásokban, sőt nem is ismerik őket, s ha ismerik is – sőt még idéznek is belőlük –, valójában nem hiszik el egyetlen szavát sem. Vannak olyanok is, akik hisznek ugyan az olyan szentírásokban, mint a Bhagavad-gītā, ám nem hisznek az Istenség Személyiségében, Śrī Kṛṣṇában, s nem imádják Őt. Az ilyen emberek nem tudnak Kṛṣṇa-tudatban maradni, s így visszaesnek. Az említettek közül a hitetlenek és az állandóan kételkedők egyáltalán nem fejlődnek. Akik nem hisznek Istenben és az Ő kinyilatkoztatott szavaiban, azokra semmi jó nem vár sem ebben a világban, sem a következőben, és a boldogságot sem találják meg soha. Ezért hát hittel meg kell szívlelnünk a kinyilatkoztatott írások elveit, hogy felemelkedhessünk a tudás síkjára, mert csakis e tudás segítségével érhetjük el a lelki tudás transzcendentális szintjét. A kételkedőknek tehát nincs keresnivalójuk a lelki felszabadulás ösvényén. A siker érdekében az embernek a tanítványi lánc nagy ācāryáinak nyomdokait kell követnie.

Aki követi a Bhagavad-gītā utasításait, úgy, ahogyan azt maga az Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége tanítja, az a transzcendentális tudás révén megszabadul minden kételytől. Mint az Úr szerves része, teljes Kṛṣṇa-tudatában elsajátította az önvalóról szóló tudományt, s ennek következtében kétségtelenül kiszabadult a cselekvés kötelékei közül.

Az ebben a fejezetben ismertetett yogát sanātana-yogának nevezik, amely az élőlény által végzett örök tetteket jelenti. Ez a yoga kétféle áldozati tevékenységet foglal magában: az egyik az anyagi javak feláldozása, a másik pedig az önvalóról szóló tudás megszerzése. Ez utóbbi tiszta lelki cselekedet. Ha az anyagi javak feláldozása nem kapcsolódik egybe a lelki önmegvalósítással, akkor az ilyen áldozat anyagi lesz, ám ha lelki céllal, azaz odaadó szolgálatban hajtják végre, akkor tökéletessé válik. A lelki tettekhez érve azt találjuk, hogy azok szintén két részre oszthatók: az önvalónak (a lélek eredeti helyzetének) a megértése, valamint az Istenség Legfelsőbb Személyiségére vonatkozó igazság felismerése. Aki az igazi Bhagavad-gītā útját követi, az nagyon könnyen megértheti a lelki tudás e két fontos kategóriáját. Számára nem nehéz tökéletes tudást szerezni a lélekről, amely az Úr szerves része. Az ilyen tudás hasznos, mert aki ezt megérti, az könnyen megérti az Úr transzcendentális tetteit is. A fejezet elején maga a Legfelsőbb Úr beszélt transzcendentális cselekedeteiről. Aki nem érti meg a Gītā parancsait, az hitetlen, és úgy kell tekinteni rá, hogy visszaélt az Úrtól kapott töredék függetlenségével. Aki ezen utasítások ellenére sem érti meg az Úr igazi természetét – hogy Ő az örökkévaló, gyönyörrel teli és mindentudó Istenség Személyisége –, az kétségtelenül első számú ostoba. A Kṛṣṇa-tudat elveinek fokozatos elfogadásával véget vethetünk a tudatlanságnak. A Kṛṣṇa-tudatot különféle módszerekkel lehet felébreszteni: a félisteneknek végzett különféle áldozatokkal, a Brahmannak végzett áldozattal, a cölibátus áldozatával, a házasság áldozatával, az érzékek fegyelmezésének, a misztikus yoga gyakorlásának, a vezekléseknek, az anyagi javak feláldozásának, a Védák tanulmányozásának és a varṇāśrama-dharma társadalmi intézményében való részvételnek az áldozatával. Valamennyit áldozatnak nevezik, s mindegyikük a szabályozott cselekedeteken alapszik, de valamennyiben az önmegvalósítás a fontos tényező. Aki ezt a célt kutatja, az a Bhagavad-gītā igazi tanulmányozója, míg a Kṛṣṇa felsőbb hatalmában kételkedő visszaesik. Ajánlatos tehát, hogy a Bhagavad-gītāt vagy bármelyik más szentírást egy hiteles lelki tanítómester felügyelete alatt, őt szolgálva és neki meghódolva tanulmányozzuk. A hiteles lelki tanítómester az öröktől fogva létező tanítványi láncolat tagja, és egy hajszálnyira sem tér el a Legfelsőbb Úr utasításaitól, amelyeket sok millió évvel ezelőtt a napisten is hallott, akitől a Bhagavad-gītā tanítása eljutott a földi világba. Követnünk kell tehát a Bhagavad-gītāt, magának a Gītānak az utasításai alapján, s kerülnünk kell az olyan önző embereket, akik a saját dicsőségükre vágyva letérítenek másokat az igaz útról. Kétség sem fér hozzá, hogy az Úr a legfelsőbb személy, s tettei transzcendentálisak. Aki ezt megérti, az már a Bhagavad-gītā tanulmányozása kezdetén felszabadul.